Az ifjú messziről érkezhetett a városba. Senki sem ismerte. Mikor nyűtt ruhájában, vásott sarujában átvágott a piacon az árusok rá se hederítettek. A piactér közepén, a kútnál megállt és énekelni kezdett. Egy titokzatos kertről dalolt melyben csodálatos, éjszakánként száz alakot öltő virágok nőnek. Hangjára sokan felkapták fejüket. Az árusok szájról szájra adták a hírt, a szép hangú énekesről. A piac felügyelője, mikor meghallotta, őrök kíséretében indult felé, hogy elzavarja, de addigra már annyian gyűltek köré, hogy a közelébe se jutott.
Ott énekelt egész estig. Dalai távoli városokról szóltak, hol zölden vagy kéken világol a hold, s olyanokról, ahol csak minden hetedik éjjelen csillannak fel a csillagok.
Alkonyodott. Felhangzott a müezzin imára szólító szava, és az emberek lassan szétszéledtek. A dalnok egyedül maradt a piactéren. Az énekéért kapott rézpénzeket számolgatta, mikor egy ismeretlen férfi mellé lépett, és egy hóval hűtött, rózsavízzel teli kelyhet nyújtott feléje.
– Abból a házból küldik – mutatott a piactért ölelő épületek közül a legmagasabbra. – A kupát megtarthatod – szólt és eliramodott.
Azt az éjszakát a szerájban töltötte, messziről jött, igazhitű és hitetlen kereskedők, fel-felordító tevék, és vérszívó férgek között. Az udvar egyik sarkában, fahasábok parázsló fényénél, egy bölcs hadzsi magyarázott a körülötte ülőknek:
– Mindenkinek keresnie kell mesterét, hogy tökéletesíthesse tudását, s az által közelebb kerüljön Allah szívéhez.
Reggel egy távoli városba induló karavánhoz csatlakozott. Sok földet bejárt, és minden útjába került faluban és városban énekelt. Mindenütt kérdezősködött, tudnak-e olyan dalnokról, kinek tanítványa lehetne?
Valamelyik város, valamelyik szerájában egy karavánvezető azt válaszolta neki, hogy hallott egy csodaszép hangú énekesről, akit al-Manszurnak, „Isten által segített”-nek hívnak. Talán ha megkeresi, ő majd tanítványának fogadja. De hogy merre járhat a híres al-Manszur azt bizony nem tudta megmondani.
Bejárta a kalifa birodalmának minden tartományát, s amerre járt mindenütt al-Manszurt kereste. Sokan hallottak róla, volt, aki úgy tudta, hogy Damaszkuszban látták, Damaszkuszban az állították, hogy Fezben, Fezben pedig, hogy talán Perzsiában jár valahol, Khoraszán bércei között.
Teltek az évek, de nem talált rá. Olyan hírek keringtek, hogy talán már nem is él. Egy damaszkuszi csavargó még a sírját is megmutatta neki.
Sok-sok évvel később, egy szegényes, nevesincs városban énekelt. Pénzeszacskójába kötötte azt a néhány rézpénzt, amit kapott, majd botjára támaszkodva elbotorkált a kútig, ahol megmerítette ónserlegét. Már indult volna útjára, de egy ősz hajú asszony megszólította:
– Hát visszatértél? Sok-sok éve már, hogy hallottalak. Akkor még te is fiatal voltál, a hangod sem volt olyan rekedtes, mint most. Olyan csodálatosan zengett, hogy kijártam apámnál, küldjön neked egy serleg rózsavizet. Ha téged már nem is ismernélek meg, a serleget, azt igen. Az volt az, amelyik ott van a kezedben. Sokszor emlegettük az a napot, mikor a piactéren énekeltél. Mivel nem tudtuk, ki vagy, még egy nevet is kitaláltunk neked. Úgy hívtunk, hogy al-Manszur.
