Franczel Annamária: Csak egy rossz álom...

     – Steve, gyere csak ide!

Az említett felkapta a fejét és főnökére nézett: vonakodott attól, hogy felálljon kényelmes székéből, de végül kelletlenül felegyenesedett és elindult Robert felé. Főnöke kinyitotta az ajtót, betessékelte beosztottját, majd és meglo­bogtatott egy köteg papírt Steve előtt.

– Ezt mivel magyarázod?

– Mit? – kérdezte Steve döbbenten.

– Harminc százalékos veszteség: eddig messze a legnagyobb!

– Nem tudom… – nyögte a férfi. Csütörtök este volt, szeretett volna otthon lenni,, és nem gondolni a munkára, erre pedig egy ilyen rágalmazás közepén találja magát valami lefelé haladó grafikon miatt.         Egy félóra múlva, amikor kilépett főnöke irodájából, úgy érezte, valósággal szétveti a düh: azt azért semmivel sem érdemelte ki, hogy kemény munkájáért véget nem érő megalázásokban részesüljön. Egyébként nem miattam estem a mutatók, gondolta. Nem én sikkasztom folyamatosan a pályázati pénzeket.

Felkapta táskáját, előhalászta kulcsait dzsekije zsebéből, majd kisétált az ajtón.  Chevrolet–ja a parkolóban várta, ahol reg­gel hagyta. A hazafelé vezető utat lassan, a forgalom miatt bosszankodva tette meg, így megkönnyebbülten felsóhajtott, mikor végre megpillantotta lakását.

Az otthon mindig is a biztonságot jelentette számára. Minden alkalommal azzal a tudattal jött haza, hogy várja egy szerető feleség, és egy olyan hely, ahol végre elfelejtkezhet a munkája okozta megpróbáltatásoktól. Alig lépett be, Emily elé rohant, magához húzta és egy forró csókkal üdvözölte.

A vacsora után Steve megragadta az aznapi napilapot, elhelyezkedett a kandalló előtt, és elmélyedt benne. Érezte, ahogy a meleg elálmosítja, neki pedig hamarosan előrecsuklik a feje.

Amikor felébredt, az ágyában feküdt felesége mellett, aki éppen ébredeztt. Steve kibújt a takaró alól, majd az ablakhoz sétált, hogy széthúzza a függönyöket. Kinézett az előtte elterülő álmos kisvárosra, a fiatalasszonyokra, férfiakra, akik a korai órákban álltak neki füvet nyírni, és elkomorodott. Egy újabb csodálatos nap a főnököm társaságában… egy újabb olyan nap, amiért érdemes élni.

Közönséges PR–menedzserként dolgozott, azonban ezt a munkát kellett választania ahhoz, hogy szemmel tartsa a cég minden egyes ügyét. A Splitting–off fejfájáscsillapító nagy népszerűségre tett szert, neki pedig fel kellett derítenie sikere titkát… még ha ez azzal az eredménnyel jár is, hogy a gazdasági mutatók rohamosan zuhanni kezdenek. 

Steve kapkodva felöltözött és kisétált a kertbe Chevrolet–jához, végiggondolva, milyen program is vár rá ma.  Az elsők között érkezett a munkahelyére. A főnöke irodájához lépett, az ajtónak lapult, hogy hallgatózzon, de semmilyen zajt nem hallott odabentről, és amikor lenyomta a kilincset, a zár sem engedett.

– Természetes, hogy ő majd fél órával a munkaidő kezdete után jön be – morogta elégedetten, miközben előhalászott egy álkulcsot a zsebéből és óvatosan kinyitotta az ajtót.

Steve belépett, majd felhúzta a kesztyűit és főnöke számítógépéhez sétált. Bekapcsolta, és megvárta, amíg megjelenik a világoskék indítóképernyő: kijátszotta a jelszavas védelmet, majd bólintott. Két nappal azután, hogy ideérkezett, egy billentyűzetfigyelő–szoftvert telepített főnöke számítógépére, így Robert élete nyitott könyvvé vált előtte.

Belépett a gyökérkönyvtárba, majd megkereste azt a mappát, ahol főnöke a gyógyszerrel kapcsolatos információkat tárolta. Steve már korábban rájött, hogy Robert meghatározott időközönként frissíti az adatbázist, neki csak ellenőriznie kellett, bővült–e mappa a tartalma. A megszerzett adatokat jobb híján egy floppyra mentette, majd kinyomta a komputert. Éppen ki akart sétálni, amikor megütötte fülét a helyiség másik végén a kulcscsörgés és az ajtónyitódás. Még volt annyi ideje, hogy az egyik szekrény mögé lapuljon, mielőtt Robert titkárnője belépett volna. A nő anélkül, hogy szétnézett volna, néhány aktát pakolt főnöke íróasztalára, majd távozott. Steve megkönnyebbülten sóhajtott, és megtörölte izzadó homlokát, mielőtt ő is kiment volna.

A saját számítógépéhez érve egy titkosított csatornán továbbította a megszerzett adatokat, majd kényelmesen hátradőlt. Figyelte, ahogy karóráján a mutatók egyre gyorsabban a kilences számjegy felé kúsznak, nemsokára pedig kollégái szállingózni kezdenek. Ő sóhajtott, miközben megrázta a fejét: kezdődhet elölről a színlelés, a megtörhető beosztott szerepjátéka…

Szavakkal ki sem tudta volna fejezni, mennyire örült, hogy a munkaidő végére ért. Robert természetesen újra felbosszantotta, ő azonban a saját érdekében tartotta a száját. Ha tudnád, hogy alig néhány hónap múlva már a jól felépített birodalmad a csőd szélén lesz, nem mernél üvöltözni, jelentette ki magában, autójához sétált.

Útján ezúttal is hatalmas forgalomba ütközött: egy félóra múlva ért haza, ami ismételten jó érzéssel töltötte el: várja egy szerető feleség és egy kényelmes lakás, távol a kémkedés veszélyeitől…

Ahogy belépett, Emily rögtön elé rohant, átölelte egy szerény csókot nyomva ajkára.

– Egy kicsit még várnod kell – mondta. –, de a vacsora nemsokára tálalva.

Amíg  Steve várakozott, bekapcsolta a tévét, hátha talál valami ismeretterjesztő műsort, hirtelen azonban a híradóra kapcsolt, és ereiben valósággal meghűlt a vér.

– Ma végre sikerrel azonosították azt az ipari kémet, aki a Splitting–off, mindenki körében népszerű fejfájáscsillapító csökkenő fogyasztási mutatóit okozza. – közölte a bemondónő rezzenéstelen arccal. – A Stephen Halle nevű férfit egy biztonsági kamera buktatta le, amely a cég igazgatója, Robert Danford irodájában volt elhelyezve. Mindenkit nyomatékosan kérünk, ha valami információval rendelkezik Mr. Halle–llal kapcsolatban, az alábbi telefonszámon haladéktalanul értesítse a rendőrséget.

Steve döbbenten nézte, ahogy bejátsszák a felvételt, amin ő ellopja az adatokat, utána pedig közzéteszik a fényképét. Görcsösen kapaszkodott a kanapé karfájába  igyekezve megőrizni minden józanságát. Hogyan lehet, hogy ilyen ostobán elfeledkezett a kameráról?!

– Mit csinálsz? – Emily hangja aggódóan csengett, miközben férje kitámolygott az előszobába. –Minden rendben, drágám?

– Hogyne – hazudta Steve. – Csak kissé elszédültem… kimegyek friss levegőt szívni.. – a férfi igazi célja az volt, hogy amilyen gyorsan csak lehet, segítséget kérjen feletteseitől, különben egyenesen a rendőrség karjaiba rohan!

Azonban alig lépett ki a füves kertbe, a rendőrautók piros–kéken villogó szirénái egy pillanatra valósággal megvakították.  Hogy érhettek ide ilyen korán? Hiszen a híradó alig néhány perce számolt be a személyazonosságáról…

Sarkon fordult, majd rohanni kezdett az utca vége felé: apró pukkanások jelezték az őt eltalálni próbáló golyókat. Az egyik a vállába fúródott, de nem lassított, rohanásában azonban nem vette észre az utcán a felé közeledő sötétvörös terepjárót. Megtorpant, azonban már elkésett: még hallotta a tompa puffanást, még érezte, ahogy előrezuhan…

– Drágám, ébredj!

Steve kinyitotta a szemét: úgy zihált, mintha valósággal futott volna. Megrázta a fejét, majd Emilyre nézett, aki mosolyogva ült a franciaágyuk szélén.

– Mennyi az idő? – érdeklődött a férfi kábán.

– Negyed nyolc múlt három perccel. Hagytalak volna még aludni, de kiabáltál álmodban… Mondd csak, minden rendben?

– Persze. – nyögte Steve, miközben megpróbálta emlékezetébe vésni álma minden egyes részletét. Felállt, kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, miközben sóhajtott. Akkor csupán a képzeletem ostoba játéka volt, gondolta megkönnyebbülten.

– Szeretnél még visszaaludni?

– Éberebb vagyok, mint valaha – felelte a férfi, miközben a szekrényéhez sétált, hogy felöltözzön. – Inkább elkészítenél nekem egy kávét?

– Hogyne – bólintott Emily, majd kisétált a konyhába és az ajtót behajtotta maga után.

 Ahogy felesége távozott, Steve a szoba falára erősített hatalmas tükörhöz lépett, majd elégedetten arcképére vigyorgott.

– Persze, hogy csak egy rossz álom… – jelentette ki, mialatt elővette a floppyt, és műanyag borítást, hogy megsemmisítse. – A való életben ilyen könnyen sosem kapnának el. 

A szerzőről 

Franczel Annamária vagyok, 1992. december 5-én születtem, a Nyilas jegyében és tele ambícióval. Nyíregyházán láttam meg a napvilágot, és ez a kellemes, nyugodt alföldi életérzés engem is elvarázsolt az elmúlt 18 év során. Lehet, éppen ezért is kezdtem el írni, mert ebben a kellemes atmoszférában élvezet volt foglalkozni a művészetekkel. 
Amióta az eszemet tudom, írok. Édesanyám szerint gyerekkoromban is grafomániás voltam, míg a többiek labdáztak vagy fogócskáztak, addig én egy füzettel és tollal üldögéltem a lépcsőn, hogy lejegyezzem, amit láttam. Így hát senki nem lepődött meg, mikor 14 éves úgy döntöttem, humán tagozatos gimnáziumba megyek, ahol tovább fejleszthetem irodalmi érzékemet. Ezt a döntésem sosem bántam meg. A gimnáziumban töltött négy év annyira megszeretette velem az írást, hogy véglegesen eldöntöttem, nem akarok mással foglalkozni. Jelen pillanatban újságírónak készülök, mivel ez a szakma az, ami a legközelebb áll ahhoz, amit a jövőben szeretnék elérni. 
Az irodalommal való kapcsolatomat döntően meghatározta, hogy édesanyám magyartanár. A manapság divatos ponyvaregényeken kívül számos klasszikust is elolvastam, és ezek nagy hatással voltak és vannak rám a mai napig. Az irodalmat életem részének tekintem, akár írok, akár olvasok, hiszen szerintem ez az egyik legnemesebb művészeti ág, amit érdemes művelnem. 
Korábbi publikációim: 
- 2009-ben és 2010-ben két novellám (Cápa-játék, Új élet vár) jelent meg a nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium évkönyvében, 
- 2009-2011 között a fent említett gimnázium diáklapjának a szerkesztője voltam, a fiatalságot érintő cikkeket, interjúkat közöltem, 
- Menekülés az éjszakába című novellám megjelent a Holnap Magazin 2010. novemberi számában, 
- Az élet szép című novellám megjelent a Holnap Magazin Fényerdő című antológiájában.