Tizenhat voltam, nem tizenhét,
készítettem a kerti szentélyt,
belemámorult, aki kint járt,
írtam a versek labirintját,
küszöbbe ojtott nyírfaágak
várták a sátáni patákat,
rozmaring füstölt és boróka,
borzadva gondoltam a csókra,
a rémülettől félig holtan
varázsigéim elmormoltam,
walpurgis-éj, e szűz erkölccsel
egyszer a médiát is töltsd fel,
április 30, jaj, csütörtök,
a versgyalázó őskanördög
poklától elhatárolódva,
rozmaring füstöljön s boróka.
S az ég ormán, ahol a hold ég,
őrködtek hű poétaportrék,
ódon könyvekből kimetszettek
ritmust kopogtak, rímet szedtek,
odahagyták a vásott bárdok
Farkasrétet s a Házsongárdot,
s az égre kelt poétalelkek
csak énekeltek, énekeltek,
úgy indultak a pincesorra,
feltámadván pár icce borra,
s egy régi költő asztrálteste
főszerkesztőket kasztrált este,
mutassa meg, kié a pálya,
a hosszú rímek éjszakája,
az ének absztrahálni nógat,
óvjuk az aranymálinkókat;
… de jött a hajnal, kék derengés,
képernyőn forgó, vérespengés
posztmodern bulvármédiátum,
így telt be rajtunk minden fátum,
lettünk akárki kapcarongya,
dögkútba küldve vagy toronyba,
s a költészetünk: integráltan
síró rigó egy macskaszájban.
