A férfi arca keserű grimaszba rándult. Hát itt tartok. Fájdalmasan felszisszent, amint megremegő keze nyomán állát megvágta a borotva. Bosszúsan nyúlt a timsóért. Már csak ez hiányzott a boldogságomhoz.
Utálta a rá váró munkát. Tisztában volt vele, hogy egy hatvanhoz közelítő férfinak már örülnie kellene, ha egyáltalán akad valami állás, mégis legszívesebben inkább kimenekült volna a világból, csak ezt ne kelljen. Szerette a régi munkáját. Igaz, nem volt különösebben érdekes, sem izgalmas, de éppen ez volt benne a jó. Nyolc órán keresztül állt a munkaasztal mellett, és valamilyen géphez kis mütyür alkatrészeket gyártott. A munka nem igényelt különösebb felkészültséget, és – sok fiatallal ellentétben – az órákon át való ácsorgást is jól bírta. A legjobb az egészben mégis az volt, hogy a munkások egymástól viszonylag nagy távolságra dolgoztak, így nem kellett senkihez szólnia, egész műszak alatt megvolt a saját gondolataival. Az olyan magának való emberhez illő munka volt ez, mint amilyen ő. Eleinte jól ment a cég szekere, de az utóbbi időben egyre apadtak a megrendelések, végül bezárta kapuit, ő meg több sorstársával együtt az utcára került. Szó szerint az utcára. Hetekig kajtatott állás után, míg végre rátalált a kérdezőbiztosi munkára. Az összes idegszála tiltakozott ellene, de a munkanélküliség gondolatától még inkább irtózott. Mindent elkövetett, hogy hozzászokjon az elképzelhetetlenhez, hogy embereket szólítson meg az utcán, és a magánéletükben vájkáló kérdéseket tegyen fel nekik. Elfogta a hányinger, ha csak rágondolt, mivel kell töltenie ezután a napjait.
A felesége nagyon is értette, mi zajlik benne. Házasságuk sok éve alatt annyira megismerték egymást, hogy nem csak félszavakból, hanem egy–egy pillantásból is tudták, mi bántja a másikat. Szótlanul reggeliztek, a csöndet szinte hasítani lehetett. Az együttérzés most nem sokat segít, ezt az asszony is jól tudta.
Tudod, mit? – pattant föl váratlanul az asztaltól, és még mielőtt férje felfoghatta volna a kérdést, már folytatta is. – Ez az első napod. Ma én is veled megyek.
Komolyan mondod? – olvadtak szét a férfi feszültségtől kemény vonásai.-
- Hát persze – mosolygott megkönnyebbülten az asszony. Érezte, hogy ötlete nyitott fülekre talált. – Kettesben elsétálgatunk, még segíthetek is neked az elején a kérdezésnél. Csak addig, amíg bele nem jössz.
A villamoson csöndben ültek egymás mellett, ő az ablakon bámult kifelé. Hálás volt a feleségének. Milyen jó, hogy szorult helyzetben mindig van valami épkézláb ötlete. Így már sokkal elviselhetőbbnek tűnt az előtte álló nap. A templom mellett elhaladva eszébe jutott, milyen régen nem imádkozott már. Vasárnaponként is csak az asszony járt el misére, ő valamilyen indokkal mindig kimentette magát, pedig csak lusta volt. Lusta és közönyös. Az évek során nagyon messzire távolodott Istentől. Sehogy sem értette, hogy ha létezik, miért tűri a sok aljasságot, ami a világban van. Lopva a feleségére pillantott, aki szerint Istennek semmi köze az emberek gonoszságaihoz. Az asszony sosem tette szóvá, hogy nem imádkozik, nem jár templomba, de ő tudta, hogy szomorú miatta. Most vasárnap elmegyek vele a misére, határozta el, biztos örülne neki. A gondolat valósággal felvillanyozta. Hirtelen egész más színben kezdte látni a világot. Ma este lefekvés előtt imádkozom. Rendbe teszem egy kicsit a lelkemet. Igen, ez nagyon jó lesz, vidámodott meg. Feleségének nem szólt terveiről, szerette volna, hogy meglepetés legyen számára.
Mire leszálltak a villamosról, egészen jó kedve kerekedett. Először csak sétálgattak, figyelték az embereket. Próbálták kitalálni, milyen típus lehet a legalkalmasabb arra, hogy megállítsák, de mindahányszor találtak valakit, neki inába szállt a bátorsága, és nem merte megszólítani.
Talán én- vagyok az oka – mondta a felesége. – A jelenlétem zavarhat téged. Tudod mit? Bemegyek abba az üzletbe, úgyis kell vásárolnom ezt–azt.
Megkönnyebbülten sóhajtott fel. Mint mindig, az asszonynak most is igaza volt. Szégyellte volna, ha előtte vall kudarcot. Amikor egyedül maradt, az üzlet előtt fel–alá járkálva várta a megfelelő személyt és az alkalmas pillanatot. Jól meg kellett gondolnia, kit válasszon, mert borzasztóan félt az elutasítástól. Nemsokára meglátott egy nőt. Még elég messze volt, de valahogy úgy érezte, ő lesz az. Kedves arca volt. Megállt, várta, hogy közelebb jöjjön. Épp akkor zörgött el mellette a villamos, amikor a nő már majdnem odaért hozzá. Még tétovázott kicsit, de hamar erőt vett magán, és megtette felé az első lépést.
A feszült, mégis felszabadító pillanatban a mellette magasodó ház homlokzatáról levált egy súlyos stukkó, s a mozdulatot már nem fejezhette be. Egy villanás volt az egész, és a koponyájába ékelődött kődarabbal, arccal lefelé elterült a földön. Szemüvege eltörött, üvegje az arcába fúródott. Füléből, orrából sötét vérpatakok törtek elő, s rövidesen csillogó, széles, sűrű vértengerré egyesültek. Az utcán kitört a pánik, de ő erről már semmit sem tudott. A kiszemelt nő riadtan torpant meg, mit sem sejtve az a tragédiához vezető okok szövevényéről, melyek kiindulópontja éppen ő volt. Iszonyodva nézte az egyre nagyobb teret követelő, mindenfelé terjengő vért, míg el nem sodorta onnan a pillanatok alatt összeverődő tömeg. Az emberek jajgattak, kezüket tördelték, néhányan telefonjukért nyúltak, hogy segítséget hívjanak.
A férfi felesége az üzletből kilépve látta a csődületet, de nem foglalkozott vele. Szemével férjét kereste, alig várta, hogy megtudja, túl van–e már az első csalódáson, vagy szerencsés esetben az első örömön. Sehol sem találta. Először nem gondolt semmi különösre, csak nem értette. A jeges félelem akkor kúszott a szívébe, amikor felfedezte a csoportosulást. Valahogy nem akarózott odamennie. Valami rossz érzés már hatalmába kerítette, mégsem akarta a bizonyosságot. Akkor sem ment közelebb az izgatott embergyűrűhöz, amikor idegtépő szirénázással megérkezett a mentő. A tömeg azonban engedelmesen szétnyílt, mint a színház függönye, hogy kéretlenül is fellebbentse szomorú titkát. Nem bírt odamenni, csak bámulta némán a borzasztó valóságot. Ennyi vér nincs is egy emberben, ez volt az egyetlen gondolata.
Ismeri valaki? – nézett szét a mentős, miután a sérültet a hordágyra fektették.
Igen – nyöszörögte tétován. – Ő a férjem.
Akkor jöjjön, szálljon be, hölgyem! – mondta együtt érzőn az orvos, és besegítette a kocsiba.
Az asszony gyengéden megfogta férje hideg kezét. Egész úton simogatta, és folyamatosan beszélt hozzá.
Ne félj kedvesem, élni fogsz!
A mentős sajnálkozva nézte.
Nem akarom áltatni hölgyem, a férje meg fog halni. Már nem hallja magát, nem érzékeli a külvilágot.
Az asszony, mintha meg sem hallotta volna, lágy hangon folytatta.
- Isten megkímélt attól, hogy olyasmit kelljen tenned, amitől rettegtél. Látod, mennyire szeret téged? Hidd el nekem egyetlenem, élni fogsz!
A mentős vállat vont. Ő megmondta, ettől többet nem tehet. Az egyre szaporodó sós patakok vörös barázdákat martak az asszony arcán. Gépiesen nyelte szája sarkába folyó könnyeit, és elszántan mondogatta, mintha sosem tudná már abbahagyni:
Élni fogsz, élni fogsz…
A szerzőről
Kaposvárott születtem 1955-ben, de gyermekkoromtól Miskolcon élek. Kilenc éves koromtól írtam verseket, rövid történeteket egészen addig, amíg meg nem születtek a gyermekeim. A család és a munka miatt csaknem minden irodalmi tevékenységem háttérbe szorult, néhány dalszövegen és egy rockopera szövegén kívül évekig nem írtam semmit. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen szereztem tanári diplomát, jelenleg óraadóként tanítok, továbbképzéseket tartok.
A keresztény értékrend identitásom, írásaimban ez olykor erőteljesebben, máskor indirekt módon jelenik meg.
2006 óta írok rendszeresen. A prózát érzem igazán a saját területemnek, de néha elkalandozom a vers, a dalszövegek misztikus világába is. Öt regényem látott napvilágot, ezen kívül különböző folyóiratokban (pld. Napút, Sikoly, Kislant, Interpress Magazin, Képmás, Holnap Magazin, Nyitott Szemmel, Délibáb) és antológiákban (pld. Ígéretek /Garbo kiadó, A pillanat művészei/Novum Pro Kiadó, Betűk, Szavak, mondatok/Aposztróf Kiadó, Dimenziók/Aposztróf Kiadó, Szonettek/Raszter Kiadó, Szárnypróbálgatók/Raszter Kiadó, Nyitott ajtók/Irodalmi Jelen Könyvek, Szó-kincs/Aposztróf Kiadó) jelentek meg verseim, novelláim, meséim, cikkeim.
Néhány irodalmi elismerés: Aranypróza-díj; Nívó-díj /MAIT-HAT/, Art-díj Arany fokozat és Aranydiplomás író-költő /Cserhát Művész Kör/, Ezüst Okleveles költő /Alföld Művészeti Egyesület/ Arany Díszoklevél /Jókai Közművelődési Egyesület/.
Könyveim:
A lepel titkai /Goldie Simon álnéven
Petrában meghalni is szép / Goldie Simon álnéven
Titokban Qumranban /Goldie Simon álnéven
Hívás a Nymen bolygóról /J. S. Arany álnéven
Az utolsó pillanatban /J. Simon Aranka néven
Honlapom címe: jsimonaranka.lapunk.hu
