Kedves Naplóm!
Miért kell mindig nekem kerülnöm ilyen helyzetbe? Miért pont velem történnek ilyenek? Tudtam, mindig is tudtam, hogy van valami, amit nem érthetek. Valami, ami tőlem távol áll, valami, amit eddig még senki nem értett meg, pedig az egész életünket meghatározza, minden napunkat, minden óránkat, minden percünket. Minden élményünk ebből fakad, minden, amit érzünk ettől függ. Minden. De ma megértettem, csak azt nem tudom, hogy ez a javamra vált vagy inkább galibát okozott…
Ma reggel Remiel megint ott várt a kapunk előtt és együtt mentünk be a suliba. Tudom, már ezerszer panaszkodtam emiatt, sőt általában csak erről panaszkodom, de soha nem tudom megérteni, hogy miért mindig csak reggel találkozunk. Értékelem ezt is, csak mi lenne, ha egyszer az életben nem kótyagos, reggeli fejjel látna, hanem erőm teljében? De erre semmi lehetőségem! Nem is tudom, mi dolga lehet egy egyetemistának délután vagy este? Persze a tanulás… Na, de minden nap? Mondanom sem kell, hogy megint bepróbálkoztam. Csak az a baj, hogy ő megint nem randinak vette, hanem baráti összeröffenésnek. Most tényleg elé kell állnom és nyíltan megmondanom, hogy: „Hé! Én most randira hívtalak!” Miért nem egyszerűbbek ezek a dolgok? Miért kell mindent így megnehezíteni? Ja! És ugye azt sem kell mondanom, hogy nemet mondott. Megint. Nekem viszont már nagyon elegem van abból, hogy semminek néz és úgy döntöttem, cselekszem. Én! Cselekszem! Beszélni fogok vele… valamikor! Azért ez már nagy szó egy beszari, vidéki kiscsajtól! Meghallgattam szépen, türelmesen megint a már ismerős szöveget: „Ne haragudj, tényleg, de ma tanulnom kell. Majd meg lesz az alkalom, amikor rengeteg időt tölthetünk el együtt. De most nem lehet!” Na persze, és mikor lesz az az alkalom? Majd ha meg lesz a diplomája? Sajnos nehezemre esik, de fel kell fognom, hogy ezek csak kifogások, és vagy velem nem akar találkozni és a reggeli buszozások is nyűg a hátán, de nem akar megbántani, vagy valami takargatnivalója van. Mondjuk egy lány. Bele sem merek gondolni, hogy valaki mással is találkozgat. Annyira hozzászoktam már a gondolathoz, hogy csak mi ketten… barátok… gimi első óta. Szörnyű düh fogott el, hogy valaki most el akarja venni mellőlem. Most, amikor képes voltam bevallani, saját magamnak is, hogy én többet érzek, mint barátság, most amikor próbálom neki is bevallani, csak ő nem hagyja, most kell jönnie egy konkurensnek. Pont most! Miért is ne? Sok mindent megpróbált már elvenni tőlem az élet, de ne ő legyen a következő! Ne az az ember, aki átsegített a kezdeti sokkon, ne az, aki mindig ott volt mellettem, ne az, aki normálisnak néz, és el tudja felejteni, azt hogy agydaganatom van. Nem sajnál, mint a szüleim, nem néz hülyének amiatt, hogy megkezdtem az egyetemet, pedig nem sok időm van hátra. Én nem akarom kihagyni ezeket a dolgokat az életemből egy kis izé miatt a fejemben. Annyira jól kezeli a helyzetet. Mellette normálisnak érzem magam.
A buszmegállóban elváltunk egymástól, hogy majd holnap reggel újra találkozunk, majd egymásnak hátat fordítva, ő elment az egyik irányba, én pedig a másikba… A suliban minden ugyanúgy zajlott, mint minden nap. Mondjuk most valaki nagydumás csaj odakeveredett hozzánk és megkérdezte, hogy ez paróka e. Megmondtam neki, hogy igen. Aztán el kezdte mondani, hogy az egyik barátnőjének a rasztáját rosszul csinálták meg és elkapott valami fertőzést a fejbőre. Hogy kezelni tudják, le kellett borotválni a haját, és míg vissza nem nőtt neki, ő is parókát hordott. Mindannyian kiakadtunk a történeten és kifejtettük megrökönyödésünket és szerencsémre senki nem szólt, hogy képzeld, neki meg a kemo tépte ki az összes hajszálát. Hálás voltam, mert utálom, ha sajnálnak.
Suli után bementem Erával meginni egy kávét. Elhülyültünk, beszélgettünk meg minden, de nem maradtam sokáig, mert ritka alkalom, amikor tervbe veszem a tanulást és nem akartam elszalasztani ezt a lehetőséget. Ugyan azon az úton mentem haza, mint mindig. Annyira megszoktam már ezt a részt, hogy néha csak azt veszem észre, hogy már otthon vagyok és nem emlékszem arra, hogy jutottam el odáig. Most is gondolataimba mélyedve sétáltam, de az egyik zebrán, ahogy átmentem, egy kocsival találtam szemben magam. A fékek sikítottak, a duda iszonyúan zúgott, én pedig rettentően megijedtem. A sofőr még ordított is valamit utánam. A hangja torzultan hangzott a fülemben, sokkal mélyebben és erősebben, de mégis tompán. Átvánszorogtam az utca másik oldalára. Felmértem a helyzetet, hogy hol vagyok és megdöbbenve vettem észre, hogy már csak pár lépés a házunk. Eldöntöttem magamban, hogy eljutok odáig, még akkor is, ha iszonyatosan fáj a fejem és hányingerem van. Tettem egy lépést, de felfordult a világ. Egy kerítésbe kapaszkodtam, hogy el ne essek, de nem segített. Homályosan láttam, úgy éreztem, hogy minden erőm elhagy és lassan elsötétült minden, viszont még éreztem és hallottam is, ahogy elgyengült testem a betonra puffan. Meg akartam fogni a fejem. Iszonyatosan lüktetett, de nem bírtam felemelni a kezem. Lépteket halottam, közvetlen mellőlem, majd valaki felemelt és hívta a mentőket.
A kórházban tértem magamhoz. Nem láttam, mert a szememet nem tudtam kinyitni, de éreztem, vagyis valahonnan tudtam, hogy hol vagyok. Halk beszélgetést hallottam az ajtón kívülről. Nagyon távolinak tűnt minden, mintha egy nagy buborékból hallgatóztam volna. Valaki megszorította a kezem. Tudtam, hogy Remiel az.
– Nyugodj meg, semmi baj. Ők nem tudják, hogy hallasz mindent. Azt hiszik kómában vagy. – nevetett. – Megmondtam neked, hogy lesz még olyan alkalom, amikor együtt lehetünk. Hát nemsokára itt az az alkalom.
Nem tudtam mire vélni, amit mond. Rájött, hogy nem éri meg elvesztegetni az időt, és most hogy látta, milyen könnyen elveszíthet, belemegy a randiba? Vagy én már egy délutáni teának is örülnék. De várjunk csak! Ő honnan tudja, hogy én ébren vagyok? És a többieknek akkor miért nem mondja el? A távoli hangok közeledtek. Már tisztán hallottam Anya sírását és Apa gyors légzését.
– Nagyon sajnálom, de nem sokáig lesz már velünk, úgyhogy inkább használják ki még az utolsó perceket. – mondta az orvos elhaló, gyászos hangon. – Sajnálom…
– Nemsokára találkozunk! – súgta oda nekem Remiel, majd odaengedte a szüleimet az ágyamhoz.
Anya megszólalni sem tudott a zokogástól. Próbáltam legalább a kezemet megmozdítani, hogy semmi baj, én itt vagyok, nem hallhatok meg, biztos csak téved az orvos, hisz teljesen jól vagyok!
– Megfogta a kezem! – hallottam Anya elhaló sóhaját, majd egy hosszú sípoló hangot. Minden olyan gyorsan történt. Csak arra emlékszem, hogy egy nagy fehér szobában találtam magam, amint egy nagy fehér kényelmes kanapén fekszem. Felültem, körbenéztem és valami hihetetlen nyugalom árasztott el. Megnyugodtam. Nem aggódtam Anyuék miatt, mert tudtam, hogy meg fogja őket valaki nyugtatni, és tudják, hogy itt jó helyem van. Jól voltam. Körülnéztem. A szobát fehér köd borította. Észrevettem, hogy velem szemben ott áll Remiel. Gyönyörű volt. Persze eddig is helyesnek tartottam, de amit most láttam, az egyszerűen elképesztő.
– Én már megmondtam nekik, hogy itt jobb helyed van. Megnyugodhatsz!
– Nem értek semmit! Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem tőle, majd észrevettem, hogy a hátán van valami. Két fehér angyalszárnyat mozgatott a lapockáival. Csodálkozva bámultam, majd rájöttem. Ezért mondta, hogy lesz alkalom, amikor együtt lehetünk. Mintha csak kitalálta volna a gondolataimat, mindent elmagyarázott. Azért volt velem, hogy ne legyek egyedül, amikor elkövetkezik az a pillanat, és hogy addig mindent megtehessen annak érdekében, hogy ide kerüljek. Hálás voltam neki, mint eddig is.
– Szeretnél valamit? Itt már bármit megkaphatsz! – ajánlotta fel nekem, én pedig gondolkodás nélkül rávágtam:
– Egy füzetet és egy tollat! Naplót írok! Azt hiszem lesz mit papírra vetnem. Úgy sem volt még olyan, hogy valaki innen, a mennyből írjon naplót…
A szerzőről
Garajszki Orsolya néven láttam meg a napvilágot 1992-ben, egy kis faluban, Magyarország közepén, Újlengyelben. Már kis korom óta ki szerettem volna szakadni ebből az elszigeteltnek mondható közösségből, és a sors pont úgy osztott lapot, hogy Kecskemétre kerülhettem.
12 évesen, ott, egy katolikus lányiskolában tengettem az izgalmasnak tartott kamaszéveimet: kollégistaként, zárdával, papokkal, nővérekkel. Egyértelműnek tűnt, hogy itt naplót kell vezetnem, majd egy idő után azon kaptam magam, hogy poénos verseket is írok, társaim szórakoztatására, (és talán egy kicsit a lázadás miatt is).
A sikeres érettségi után megint távol kerültem a falusi otthontól: egész nyáron kb. 200 km-rel távolabb dolgoztam. Az ott ért élmények és a már hirtelen messzinek tűnő középiskolás emlékek hatására kezdtem komolyabban foglalkozni az irodalommal. Blogot készítettem az írásaimnak és különböző irodalmi pályázatokkal próbálkoztam. Nagy örömömre a Tiszta Vízért Alapítvány és a Garbó Kiadó közösen hirdetett Életem a víz! című pályázatán, a novellám elég jónak bizonyult, hogy bekerüljön a 2011-es Víz Világnapja alkalmából készülő kötetbe.
Jelenleg 19 éves, elsős egyetemista vagyok Szegeden, társadalmi tanulmányok szakon. Próbálom minél jobban kivenni a részem az irodalminak mondható területeken: jelenleg a tanszékünk újságának rendszeres írója vagyok, illetve egy online írói közösség tagja és még mindig nem mondok le a pályázatokról sem.
Az irodalmat a legelejétől barátomnak tekintem. Segítségével adom ki magamból a rosszat, a jót, és amit nem tudok személyesen kifejezni. Sokaktól hallom, hogy rendszeres olvasóim és ennek örülök a legjobban, hisz van, amit tudok adni a világnak. Fontosnak tartom, hogy írásaimmal a külső maszk mögött rejtőző különféle belső tulajdonságokat is kiemeljem, hiszen ha ezeket észrevennénk, lényegesen csökkennének nehézségeink.
Mindenesetre az irodalom az életem része, szóval így vagy úgy, foglalkozom és foglalkozni is fogok vele.
