Lehajtott fejjel ment az úton
csendesen mosolygott.
Néhány rajta átsuhanó tekintet
szánakozó fényében fürdött.
Milyen boldog is volt
akkor pénteket hirdetett a rádió.
Otthon a fotelben két napon
s két éjen át reménykedett.
Bízva bízta hogy megszűnik
e kínzó bilincsű monotónia.
Hitte ezt szombaton
az ágyban mulatva
valami jöttment nővel
kinek arcáról a szépség mázát
másnap a mosdó nyelte el.
Hitte ezt vasárnap a templomban,
térden állva imára kulcsolt kézzel.
A pap lemezről prédikált.
A monológ itt-ott megakadt.
Majd ennek is vége lett.
Másnap eső esett.
Lehajtott fejjel
az utcán lépkedett.
Lehajtott fejjel
az utcán lépkedett.
Csendesen köpött
Az üzemi sárba.
Ismét eljött a hétfő...
Az üzemi sárba.
Ismét eljött a hétfő...
A szerzőről
1992-t írt a naptár, mikor egy borongós tavaszi napon megpillantottam a szülész doktor arcát (melytől megijedve nyomban fel is sírtam). Azóta élek, növekszem, tapasztalok és tanulok, nyerek és vesztek.
Az irodalomban elért legelső sikerem 2010-ben következett be, amikor is helyet szorítottak nekem a tanítványi láncolat Különszám című antológiájában.
Az irodalom számomra nem játék, nem hobbi, nem kikapcsolódás: elkötelezettség, szerelem, életcél. Nem csupán befogadói és alkotói szempontból gondolok rá: jelen van a mindennapjaimban, kitölti a lényemet, tanulom, és megszerzett tudásomat ilyen-olyan módon kamatoztatom.
Említettem már a tanulást: az irodalom egy tudomány, a maga szaknyelvével, követeléseivel, elvárásaival, ráadásul szerves része a nyelvtan. Ami talán sokkal objektívebbé teszi a „tudományt”.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy fiatalon, gyerekfejjel felfedeztem életem mozgatórugóját, így amikor pályaorientációra került a sor, mindenféle hezitálás nélkül beadtam jelentkezésem magyar szakra, abban reménykedve, hogy 8 év múlva irodalomtörténészeti doktorit szerzek. Hogy utána mi lesz? Az majd elválik. Szeretnék kritikusként, újságíróként tevékenykedni (éppen ezért örülök, hogy a klub kritikusa lehetek).
Mint a legtöbben, először csak olvastam. Aztán rájöttem, hogy valami hiányzik, valamit nem kapok meg a szeretett könyveimből. Ekkor döntöttem úgy, hogy majd én megmutatom, és írok magamnak egy regényt. Aztán novellákat. Aztán rátértem a lírára. Aztán megértettem a lírát. Azóta is előszeretettel nyúlok hozzá gondolataim, érzéseim kifejezésére.
Pilinszky János szavaival zárva:
„Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se »értek« abból, ami lenyűgöz.”
