1992-t írt a naptár, mikor egy borongós tavaszi napon megpillantottam a szülész doktor arcát (melytől megijedve nyomban fel is sírtam). Azóta élek, növekszem, tapasztalok és tanulok, nyerek és vesztek.
Az irodalomban elért legelső sikerem 2010-ben következett be, amikor is helyet szorítottak nekem a tanítványi láncolat Különszám című antológiájában.
Az irodalom számomra nem játék, nem hobbi, nem kikapcsolódás: elkötelezettség, szerelem, életcél. Nem csupán befogadói és alkotói szempontból gondolok rá: jelen van a mindennapjaimban, kitölti a lényemet, tanulom, és megszerzett tudásomat ilyen-olyan módon kamatoztatom.
Említettem már a tanulást: az irodalom egy tudomány, a maga szaknyelvével, követeléseivel, elvárásaival, ráadásul szerves része a nyelvtan. Ami talán sokkal objektívebbé teszi a „tudományt”.
Szerencsésnek mondhatom magam, hogy fiatalon, gyerekfejjel felfedeztem életem mozgatórugóját, így amikor pályaorientációra került a sor, mindenféle hezitálás nélkül beadtam jelentkezésem magyar szakra, abban reménykedve, hogy 8 év múlva irodalomtörténészeti doktorit szerzek. Hogy utána mi lesz? Az majd elválik. Szeretnék kritikusként, újságíróként tevékenykedni (éppen ezért örülök, hogy a klub kritikusa lehetek).
Mint a legtöbben, először csak olvastam. Aztán rájöttem, hogy valami hiányzik, valamit nem kapok meg a szeretett könyveimből. Ekkor döntöttem úgy, hogy majd én megmutatom, és írok magamnak egy regényt. Aztán novellákat. Aztán rátértem a lírára. Aztán megértettem a lírát. Azóta is előszeretettel nyúlok hozzá gondolataim, érzéseim kifejezésére.
Pilinszky János szavaival zárva:
„Számomra az írás ott kezdődik, amikor gyermekmódra semmit vagy szinte semmit se »értek« abból, ami lenyűgöz.”
