Gyerünk, induljunk máris! Ha nem sietünk megmenekül néhány az átkozott közölük, azt pedig nem hagyhatjuk!
Szerencsére van jó pár emberem, lovakat, fegyvereket is sikerült szerezni. Sok káromlóval végeztünk már, de annyira megátalkodott társaság ez, hogy nem értik a kard szavát sem! Egyszerűen nem félnek. Nem baj, nem baj! Ha már egy sem lélegzik közülük, akkor hang sem jön ki a torkukon. Igaz? És akkor majd abbahagyják az ács istenítését!
Annyira gyűlölöm mindet! Ha a porban előttem fetrengenének, akkor sem kegyelmeznék nekik. Milyen szánalmas alakok! Most nagy a szájuk, de bezzeg amikor az ácsot kivégezték, szólni sem mertek. Elfutottak. De valamiért csak előmerészkedtek, erőre kapott a nevetséges mozgalmuk.
Felforgatók! Le kell számolnunk velük! Kardélre hányom mind! Legszívesebben az ácsot is... De az már úgyis meghalt! Mondták egy páran, hogy látták az emmausi úton, a tengerparton, meg itt, meg ott! Engem nem lehet rászedni ilyenekkel!
Na, induljunk már! Végre! Vágta Damaszkuszba!
A mindenit, jó meleg van! Borzasztó nagy a por. Alig tudok nyelni, de inni sem bírok. Mindegy, végzünk azzal a pár káromlóval, aztán majd lepihenek! Kicsit elnehezültek a karjaim... Erőt veszek magamon! Fűt a gyűlölet, ez hajt Damaszkuszba! Ma véget ér, ma örökre elfojtom ennek a lázítónak az eszméjét!
Szédülök. Így nem fogunk elérni a városig! Mi lehet ez?! Csak nem? Próbálsz megállítani? Te, ács, akit az Isten fiának neveztek? Ennyi kevés lesz...! Nem fog menni...! Gyerünk, mutasd magad...! Persze, semmi! Semmi, mint mindig...!
Csaló vagy... De én hatalmas... Ma végzek az emlékeddel... Nem állíthatsz meg... Tiszta szívből gyűl..., gyűl... Megfulladok!
Ki vagy? Ki vagy te...? Ki vagy Te, Uram? Isten... Istenem! Uram!
Nem! Nem! Ne mondd ezt! Nem bírom hallgatni a hangod! Hagyd abba, ne! A fejemre tapostál, arccal a porban fekszem! Végem van, nem látod?! Zokogok, kérlek ne... Bocsáss meg, bocsáss meg... Könyörülj, Uram! Istenem! Most már látlak! Látok, Istenem! Vak voltam, mennyire vak voltam! Bocsáss meg!
Kész vagyok meghalni a nevedért, Krisztus! Krisztus vagy, az élő Isten fia! Bűneim megváltója! Te vagy a Megváltóm, könyörülj rajtam! Követni foglak, követni, a kínba, szenvedésbe is! Segíts, könyörülj! Vétkeztem, vétkeztem!
Látod, patakzanak a könnyeim! Hallak, Krisztus! Látom a fényed, akár többé mást ne is lássak! Csak könyörülj! Könyörülj, Krisztus!
Új nevet kaptam. Másik ember kelt fel a damaszkuszi út porából, mint amelyik oda zuhant. Nem látok mást, csak az Ő fényét! Érzem a karjaimon, hogy néhányan útitársaim közül próbálnak feltámogatni. De nem hallom őket. Csak azokat a szavakat. Az Ő szavait! Hogy miért üldözöm...?
Miért, miért?! Hogy lehettem ennyire vak?! Ezer könnyel fizetek most érte. És a felismerés szenvedésével. Bocsásd meg nekem, Istenem! Már nem érdekel semmi.
Tudom, mihez kezdek az életben. Könyörülj, és Neked áldozom a hátralévő időt, amit nekem rendeltél! Bár az sem elég kárpótlás a sok szörnyűségért. De megláttam kegyelmed végtelenségét, hatalmad nagyságát! A kereszten kiontatott véreddel megmentettél engem. Már akkor a Tiéd lettem! Ezt fogom hirdetni, amíg lelkem meg nem tér Hozzád!
Éveken át kerestem az életem célját. Önhitten azt hittem, megtaláltam. És lám, most egy pillanat alatt megsemmisült minden, egy gyarló, hazugságra épített élet semmivé foszlott. Helyette megtalált a létem valódi oka és célja. Megtalált az egész emberiség, a világmindenség értelme.
Ezek után nem akarok látni semmi mást. Ti is legyetek csendben, az Ő hangját akarom hallani! Vigyétek innen az ételt, víz sem kell! Eddigi éveim alatt éheztem a kenyértől és szomjaztam az italtól. Most ezek nélkül fogok jóllakni.
Nyugodtan szúrjátok ki a szemem, mert nem láttam vele! Vagy akár öljetek meg, mert a damaszkuszi út előtt voltam halott.
