Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége
megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott
kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,
életre kel a múlt.
Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám
báli ruháját, az első szerelem érintését,
egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,
magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-
dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,
bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos
szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,
dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-
pongyoláján szerettem visszafelé simogatni
a sorokat, hallgatni a sercegést.
Isten kezébe tette kilencven éve gondját, vele
a ráncait, hogy aztán kisimult arccal és kitárt
lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.
A családi relikviák előhívják Anyu meséit
esténként, ez a hátul kapcsos alsóruha
lehetett német ükanyámé, fiatalon vitte el
a szíve- halálos ágyán levelekben búcsúzott
a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta
köztük, mint valami örökséget…
A préselt virágminta kifakult szirmai alatt
gótbetűk gurultak végig a levélpapíron,
nyomot hagytak, mint könny a szemráncban,
ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra.
Kotorgálok a doboz alján, belemászom,
kiemelem az utolsó slingelt terítőt is,
minden emlék szembejött már, generációk
lépték át egymást a selymeken, papírba
csomagolt dísztárgyakon át, beelőztek
a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos
újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadság-
harcos ezüstpoharával, míg Berta nagymama
gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul
egy bársony erszényben, magába zárva az
Operaház bal hármas családi páholyát,
ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött
a kakasülőre; Mici néni ezerkilencszáznégyes
karácsonyi kívánságlistája az angyalkának,
ahol az alumínium szót háromszor próbálta
leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…
Gubbasztok az üres dobozban.
Kiüresítem magam is, hogy elférjenek
bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,
elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek
rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,
ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.
Magamra húzom málló selymeiket, kifakult
bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy
majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig
hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.
A szerzőről
A kamaszkori lázas írogatás, diákújság-szerkesztés után közel harminc év kihagyással kezdtem újra írni, hasonló szenvedéllyel, mint annak idején. Persze azért elvétve ezalatt is született egy-egy vers, dalszöveg, elbeszélés, vagy humoreszk, születésnapi köszöntő, újságcikk, miegymás.
Közben elvégeztem a Képzőművészeti Egyetemet festő-restaurátor szakon, felneveltünk három gyermeket, akik azóta szintén a képzőművészet területére keveredtek, (festészet, szobrászat, kerámia) évek óta közös családi kiállításon mutatjuk be a munkáinkat. Gépészmérnök férjem is „fertőzöttnek tekinthető”, plaketteket készít.
Restaurátorként próbálom meghosszabbítani a műalkotások életét, megmenteni a hajdani alkotó keze munkáján túl azt a megfoghatatlan többletet, ami a festés végére – ha igazán ihletett alkotás – összeáll, amibe beleborzongunk, mert a becsületesen megfestett kép mellett/fölött ott rezeg valami földöntúli, a kép nyelvén kimondott transzcendens üzenet, amit a festő médiumként közvetít, mikor izzó szenvedéllyel veti bele magát az alkotásba, aztán összeomlik, kiüresedik, hogy később újra telítődjön, újra feláldozhassa magát. A tisztításon, konzerváláson, tömítésen, retuson túl ezt a többletet próbálom visszaadni, hogy a műalkotás az évszázados sérülések során elveszett eredeti üzenete újra megszólalhasson.
A restauráláson túl, a festés, kiállítások, rajz-és művészettörténet tanítás, nyári festőtáborok, aquincumi freskókurzusok mellett mindig maradt bennem egy hiányérzet, hogy valami nagyon megbújik belül, aminek még ki kellene jönnie...
2003 szeptemberében felmentünk a dél-tiroli hegyek közé, fantasztikus élmény volt, és egyszer csak elkezdtek áradni a versek. Minden cetlit, borítékot, receptet teleírtam, aztán a papírzsebkendőt, a tenyeremet, a férjem tenyerét, és csak jöttek-jöttek a versek minden eresztékemen, kicsordult a költészet, mint a túltöltött pohár.
A költészet ihlet és munka, egyik sem működik magában, hát nekiláttam a komoly munkának. Három éve Tóth Kriszta verskurzusát végeztem el, nagyon jó alapozás volt. A klasszikusokon túl sok kortárs költőtől, szerkesztőtől tanultam, de legtöbb segítséget Miklya Zsolttól kaptam.
Későn kezdtem, és sok mindent szeretnék még elmondani. A vers legbelső szuverenitásunk menekülőnyílása. Átível az időn.
Későn kezdtem, és sok mindent szeretnék még elmondani. A vers legbelső szuverenitásunk menekülőnyílása. Átível az időn.
Fontosabb díjak:
2010: a Quasimodo Nemzetközi Költőverseny dicsérő oklevele, a Figyelő dédmamák c. versért.
