Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dúsgazdag király. De már ahogy ez a dúsgazdag királyoknál lenni szokott, egyre többre vágyott. Vezetett is hódító hadjáratot a világ négy tája felé. Népeket hajtott igájába, földrészek kincseit harácsolta össze. De ez mind nem volt neki elég. A világ ura akart lenni.
Össze is hívta az udvar bölcseit, és parancsba adta, találják ki, hogyan lehetne az egész Földkerekség az övé.
Tanakodtak a bölcsek három nap, három éjjel, mígnem előállt az első.
– Uram, királyom, egyszerű a megoldás: kell ide egy hosszú–hosszú kötél. Azzal a fullajtárjaid körbekerítik a világot, s máris minden a tiéd lesz!
Tetszett a királynak az ötlet, s azonnal kiadta a parancsot a végtelen kötél megfonására.
Feljött a kötélverők szerencsecsillaga. A birodalom apraja–nagyja a végtelen hosszú kötél fonásával foglalatoskodott.
Mikor úgy gondolták, hogy már elég hosszú a kötél, nekiindultak a fullajtárok, hogy körbekerítsék a Földet.
Várta a király a diadalmas visszatérést, de csak szomorú hírek jöttek. A fullajtárok odavesztek a magas hegyekben, a viharos óceánon, a forró sivatagban. A kötél ezer darabra szakadt, semmit sem tudtak bekeríteni vele.
A király éktelen haragra gerjedt, és mérgében lecsapatta az első udvari bölcs fejét.
A maradék bölcsek összedugták a fejüket, s a harmadik napon új ötlettel álltak elő:
– Uram, királyom építtess egy égig érő tornyot, ahonnan belátni az egész Földet. Csináltass egy nagy–nagy hálót, s azt vesd a Földre, és meglátod, minden és mindenki a markodban lesz!
Tetszett a királynak az ötlet. Nosza, összehívta a birodalom pallérjait, hogy építsék meg az égig érő tornyot, s kiadta a parancsot a világnagy háló szövésére is.
Már előre dörzsölte a kezét, ha arra gondolt, hogyan akad fenn a hálóján az a sok gazdagság, amit a Föld hord a hátán.
Igenám, de a torony, amikor már a felhőket verte, egyszercsak összedőlt, iszonyatos pusztítást végezve maga körül, nem beszélve arról, hogy a világnagy hálóba állandóan mindenki belegabalyodott. Maga a király is fenségesen többször orra bukott benne.
Mérgében lecsapatta a második tanácsadó fejét is.
Az udvari bölcsek megrémültek, és az éj leple alatt egyenként elszökdöstek a palotából, de még az országból is kiszaladtak.
Egyedül az udvari bolond – aki, mint tudjuk, okosabb mindannyiuknál – nem féltette az irháját, és nagy ravaszul mosolyogva odaállt a király elé.
– Uram, királyom, rengeteg fölösleges bosszúságtól és vesződségtől kíméled meg magad, ha rám hallgatsz. Fogadd meg a tanácsomat, és a tiéd lesz az egész Földkerekség szőröstül–bőröstül, halastul–madarastul!
– Beszélj bolond, de vigyázz, mit mondasz, mert a fejed bánja! – mondta a király.
– Nem a világot kell bekeríteni, hanem magadat, és csak ki kell jelentened, hogy te vagy a kerítésen kívül. Ha te vagy a kerítésen kívül, akkor a világ van bekerítve! Elég hozzá egy darab kötél, ami téged körbeér!Minél szorosabbra tekered magad köré a kötelet, annál nagyobb birodalom ura leszel.
– Hú, de nyakatekert ötlet, de van benne valami! – csapott a homlokára a király, mert azért neki is volt némi sütnivalója. Be kellett látnia, hogy ez az igazi megoldás.
Gazdagon megjutalmazta a bolondot, és azonmód hozzálátott, hogy a tervet megvalósítsa.
Kiállt a palota kerjébe, annak is a közepébe, és megparancsolta, hogy tekerjék körbe egy kötéllel.
– Én vagyok a kerítésen kívül! Minden, ami azon túl van, az enyém! Én vagyok a világ ura! – kiáltotta.
Egész napja boldog ujjongásban telt. Madarat lehetett vele fogatni örömében.
Este a felesége kérlelni kezdte:
– Kedves uram, feküdj mellém a királyi nyoszolyába, melengess meg, ölelj át, mint a régi szép időkben, amikor még nem voltál a világ ura!
– Nem tehetem, asszony! – felelte a király. A világ urának gúzsban a keze, különben kicsúszna belőle a hatalom, s én az egész világot akarom! – Inkább gyere, és tekerd szorosabbra ezt a kötelet, mert úgy látom, meglazult, és én a lazaságot nem tűröm!
Mit tehetett a királyasszony, amennyire tőle telt, jó szorosan összekötözte a királyt.
Az meg csak állt ott, mint egy selyemhernyóbáb, boldog mosoly ömlött el az arcán, és minduntalan azt motyogta: – Én vagyok a világ ura! – míg álltában el nem aludt.
Másnap kitalálta, hogy nem jó a kötél, mert abból még mindig kilátszik valami, ami nem az övé. Megparancsolta az udvari szobrászoknak, hogy tekerjék körbe gyolccsal, mint egy múmiát, és gipszeljék be.
Úgy is tettek. A király közben dirigálta őket: – A fülemet is, az orromat is, a számat is, semmiből nem akarok kimaradni, azt akarom, hogy minden, de minden az enyém legyen!
Ezek voltak az utolsó szavai, mert az udvari szobrászok az utasításhoz híven tetőtől–talpig begipszelték. A szemét, az orrát, a száját – ahogy kérte.
A gipszkirályt később bronzba öntötték, és díszes talapzatra állították. A felirat szerint a világ urát ábrázolja. Ma turistalátványosság. Az emberek, akik arra járnak, és villogtatják a fényképezőgépeiket, nem is sejtik, hogy ők csak alattvalók.
Csak a világ ura tudja ezt, aki bronzbörtönében még ma is kuncog:
– Túljártam az eszeteken!
A szerzőről
1950-ben születtem Budapesten, azóta is itt élek. Zongoraművész-tanár vagyok, a „Bartók Béla” Konzervatóriumban dolgozom. Emellett koncertezem és írással is foglalkozom.
2009-ben léptem először nyilvánosság elé rövidprózáimmal. Novelláimat folyamatosan közlik különböző folyóiratok /SZÍN, IPM, PALÓCFÖLD, EZREDVÉG, HOLNAP MAGAZIN, BUDAPEST BRISTOL/
Írásaim megjelentek antológiákban /Menedékjog 2010, Magánbirodalom 2010 – Accordia – Littera Nova Kiadó/
Első önálló novelláskötetem 2010-ben jelent meg az Ad-Librum Kiadónál JOLÁN GYEREKET VÁR címmel.
A Garbo Kiadó Életünk a víz c. pályázatán nyert az Egy korty víz c. írásom, mely remélhetőleg hamarosan antológiába kerül.
A Holnap Magazin pályázatán zsűrinyertes lett Az álom c. írásom. Jutalomképpen a júniusban megjelenő antológiájukba 5 novellámat válogatták be.
Suhai Pál költő, a könyvhétre megjelentetett Bábeli adományok c. irodalmi esszékötetében hozzám írt leveleit adja közre.
