Az erdő fáinak lombjai engedelmes szolgaként hajoltak meg előttem, hogy átgázolhassak rajtuk. A Hold mutatta az utamat, az árulkodó nyomokat, melyeket még az eső sem volt képes elmosni. Az állatok az odújukba bújtak előlem, féltek előmerészkedni, mert tudták, hogy a haragom elpusztítaná őket. A lábam alatt a fűszálak úgy roppantak szét, akár a gerincet tartó csigolyák.
A lépteim nyomán halált hagytam magam mögött, de az érzést, ezt a fájdalmat a szívemben semmi sem szüntethette meg, csak a bosszú. Ez volt az egyetlen megoldás, hogy kiöljem őt magamból. Körbepillantottam a hegyoldalon, és szinte magam előtt láttam őt, az örökké kacér pillantását és a gyönyörű vörös haját, amely lepelként fedte formás testét. Azt a testet, amit birtokba vehettem és az enyém lehetett, ami annyi gyönyört ajándékozott nekem az együtt töltött éjszakák mámorában. A szabad kezem ökölbe szorult, és sziklaként morzsolta szét a könnycseppet, amit érte hullajtottam. Ahogy a szél feltámadt, a kacaja visszhangzott a fejemben. Önkénytelenül mosolyra húzódott a szám, szinte már eszembe jutottak a csókjai, amikbe annyiszor nevetett bele, azonban mindez csak egy illúzió, amit az elmém a saját magam szórakoztatására teremtett. Utolsóként még farkasszemet néztem a sötét, csillagtalan égen fénylő Holddal, majd folytattam utam a várva várt megváltás felé.
A kis házikó eltörpült a körülötte ültetett fűzfák lenyúló ágai között. A patak vize csendesen csordogált észak felé, hogy vizével ellássa a szomjazókat, ám mit nekem az éltető forrás, én csak az elégtételre szomjazom! A lakból kiáradó fény különös árnyékokat vetett a testem mellett hanyagul leeresztett ezüstön. Az ajtó elé érve hangok szűrődtek ki. Egy sikoly, ami a vágyból táplálkozott, és az apró nyögések, amelyek elárulták a szeretőjét. Az ujjaimmal még utoljára felhúztam a megtorlásomként testet öltő fegyvert, aztán halkan elfordítottam a kilincset.
A sötétséghez szokott szememet fényfoltok ezrei lepték el. A hang, mellyel az ágy támlája a falnak ütközött ágyúként robbant a fejemben. A vörös démon, akit sokszor engedtem túl közel magamhoz, egy férfi teste fölé hajolva hajszolta az élvezeteket. A mellére ömlő göndör fürtjei cirógatták a mellbimbóit, ahogyan a csípője fel és le emelkedett. A szeretője vágytól szikrázó szemmel falta fel a testét.
Bemocskolták az érzéseim, a becsületem, a nevem. Először nem akartam elhinni, amit az öregasszony súgott nekem, helyette durván elhajtottam őt. Hazafelé azon mérgelődtem, hogy is feltételezhette azt, hogy a szerelmem, aki örök hűséget fogadott nekem, megcsal. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, de újra előröppentek, amikor a családi fészkünkbe érve nem találtam őt. Az agyamban a kattogó kerekek zaja egyre erősebb lett, mígnem morajlássá csitult, de akkor már messze jártam. A lábaim pontosan tudták az utat, még akkor is, ha az idős anyóka csak egyszer magyarázta el, merre is találom meg őket. Oh, én veszedelmesen naiv és bolond férfi, akit a szívénél fogva vezettek! A szívemet összetartó rostok pattanásig feszültek, majd egyszer csak elszakadtak, ahogyan a kedvesem hátravetett fejjel őrjöngött. Pontosan tudtam, mi megy végbe a testében, ahogyan az ölében szétterjed a forróság, az izmai görcsbe rándulnak és a gyönyör szétömlik az ereiben. Annyiszor szeretkeztünk úgy, hogy mindezeket a fülembe suttogta.
A pisztoly a kezemben szinte könyörgött, hogy használjam őt, és miért is ne hallgattam volna rá! Remegő karral tartottam célra a fegyvert, és közben azért imádkoztam, hogy a legvégén maradjon erőm magammal is végeznem. Nem is én húztam meg a ravaszt, szinte egy, az agyam által az izmaimra küldött rángás adta meg a halálos lövést. A golyó átdöfte a verítékben fürdő mellkasát. A férfi megmerevedett, és kétségbeesetten felém pillantott. Kegyelemért esedezett, miközben most is csillogott a szeme a kéjtől. Ma este azonban én voltam a halál szolgája, és minden parancsát teljesítettem. Az ítélete így szólt: Legyen vége az életének! Újabb lövést adtam le, a szerető ajka elnyílt, majd egy végső sóhaj szakadt fel a mellkasából.
Csend lett egy percre, a gondolatok lelassultak, a heves szívdobogásom csillapodni látszott. Éreztem, hogy az elégtétel megnyugtató érzése átveszi felettem a hatalmat. A kedvesem halott és a szeretője is. De visszakaptam ezáltal az elveszett boldogságomat? Nem kaptam semmit, csak elvesztettem egy érzést, a szerelem édes érzetét. Hát megfosztanak minden jótól az életemben? Térdre rogytam, a fegyver kiesett a kezemből. A látásom elhomályosult a forró könnyektől, amelyek felmelegítették az arcomat. A puskáért nyúltam, majd egy szebb világ reményében a kedvesem után indultam.
A szerzőről
A szerzőről
1992. 06. 07-én születtem Gyulán, azonban szüleim Sarkad kicsiny városát jelölték ki lakhelyemül. Az általános iskolát is itt végeztem, ahol hamar kiderült, hogy otthonosan mozgok a betűk világában. Az évek múltával ez még inkább értelmet nyert, amit a rengeteg elolvasott könyv is bizonyíthat. Gimnáziumi tanulmányaimat a sarkadi középiskolában folytattam kéttanítási nyelvű tagozaton, ahol öt évet töltöttem el. Ez idő tájt ismerkedtem meg igazán az irodalommal tanáraim segítségével, Ady Endre munkássága például nagyban befolyásolta életszemléletemet, irományaimat. Az írás útjára azonban egy sajnálatos tragédia után érzett keserűség vezényelt. Édesapám elvesztését csak egy módon tudtam átvészelni: írni kezdtem. Kisebb novellákkal indult, írogattam rövid történeteket, amiket az internetes portálomon tettem közzé, aztán 2011-ben felfigyeltem a Holnap Magazin pályázatára, és ennek köszönhettem életem első írásos publikációját. Pár hónapra rá az Aposztróf kiadó Szó-kincs című antológiájába került be az egyik novellám, és olvashattam már vissza magamat a Comitatus folyóirat virtuális hasábjain is. Az egyik legnagyobb inspirációs mankóm Paulo Coelho, bármikor képes megihletni, bár ez a hallgatott zene jótékony hatásának is köszönhető. Remélem, a közeljövőben alkalmam lesz rá, hogy a saját könyvemet a kezembe vegyem, mert akkor tényleg a legnagyobb álmom válna valóra.
