Sándor az a típusú ember volt, aki szerette magát mindenhova meghívatni. Vendégségbe, nyaralásra rendszeresen „beutaltatta” magát valamelyik barátjával, mert mindig akadt valaki, akinek megesett rajta a szíve, vagy egyszerűen csak nem tudott mit kezdeni az erőszakosságával. Mert Sándor nem volt elesett, csupán nagyon jó színész, aki azt hitetett el a környezetével, amit csak akart.
Előfordult, hogy szánalmat igyekezett kelteni önmaga iránt, de az is megesett, hogy rámenősen próbálta rábeszélni „kiszemelt áldozatát” egy-egy hétvégi kiruccanásra, természetesen az illető számlájára. A lényeg mindig az volt, hogy neki lehetőleg egyetlen forintot se kelljen „befektetnie” ezekbe a programokba. Az évek során járt már így többször a Balatonon (mindig valamelyik barátjának a nyaralójában), sikerült néhány wellness hétvégét is eltöltenie szintén egy haver számlájára (hiszen neki úgyis annyira jól megy, meg se kottyan, ha őt is beveszik a csapatba), sőt, még Amerikában is eljutott. Egy volt osztálytársához hívatta meg magát, aki évek óta élt már kint családostól, s bizony még azt is „elintézte”, hogy a repülőjegy árát is az egykori iskolatárs fizesse ki.
Senki sem tudta, hogyan képes minduntalan elérni, hogy ezek a barátok ingyen etessék, itassák, de tény, hogy működött a dolog. Persze néhányan közülük észbe kaptak, és gyorsan, mielőtt még túlságosan elszemtelenedett volna, „lepattintották” magukról Sándort, ám ő ekkor sem esett kétségbe, hanem rövidesen kárpótolta magát újabb és újabb ismerősökkel, akik tovább „finanszírozták” az elmaradt barátok helyett.
Sándor természetesen egyedül élt, hiszen így volt a legkényelmesebb, és egyébként sem fért volna bele ebbe a „projektbe” egy nő, akit viszont neki kellett volna „finanszíroznia”. Ha egyik-másik haverja időnként rákérdezett, miért nincs barátnője, ő furcsa mosolyt erőltetett karakteres, hosszúkás arcára, és elismételte a szokásos mondókáját:
– Nem engedhetek meg magamnak egy barátnőt. Ahhoz sok pénz kell, nekem pedig nincs, én kérlek kis fizetésből élek.
Így aztán legtöbbször békén hagyták Sándort, nem piszkálták szinglisége miatt.
Történt azonban egy napon, hogy Sándor ajtaján is bekopogtatott a szerelem. Véletlenül megismerkedett egy csinos, harmincas, elvált nővel, akinek volt egy hároméves kisfia. A nő teljesen az ujja köré csavarta Sándort. Senki sem tudta, hogy csinálja, de Sándor kedves, előzékeny, sármos férfivá vált mellette, és ami a leginkább feltűnt mindenkinek, hogy fizetett! Fizetett, mint a katonatiszt!
Ha étterembe mentek, a számlát Sándor állta (ami, ismerve az ő előéletét, koránt sem volt természetes), ha moziba mentek, kifizette a jegyeket. A hölgyet színházba, és komolyzenei koncertre is elvitte, s persze ekkor is ő fizetett. Mindez még nem is lett volna annyira érdekes, hiszen az ismerősök őszintén örültek, hogy Sándor végre igazi gavallérként viselkedik. De amikor már a hölgy lakásának felújítását is ő állta az évek alatt összekuporgatott pénzéből (ekkor derült ki, hogy van neki), kezdték csóválni a fejüket a barátok. Finoman jelezték Sándornak, nem biztos, hogy jó úton jár, és elképzelhető, hogy a hölgy csak kihasználja, ám ő hajthatatlan volt ebben a kérdésben.
– Szegény kedvesem elvált, a férje kiforgatta mindenéből, kevés a fizetése, és minden olyan drága, ráadásul a gyerek is csak egyre nő, mindenből új kell neki.
Ezek után a barátok már meg sem lepődtek azon, amikor Sándor bejelentette, hogy kettesben külföldre utaznak, természetesen ezúttal is az ő pénzéből, a kisfiút pedig a nagymamára bízzák.
Teltek, múltak a hetek, a nyaralás régen véget ért, Sándor azonban még mindig nem „jelentkezett” a barátainál, akik már aggódtak. Egyikük úgy gondolta, ideje meglátogatni Sándort, mert nincs ez így rendben, nem szokott hetekre eltűnni. Amikor a barát becsöngetett Sándor lakásának ajtaján, sejtése azonnal beigazolódott, ahogy meglátta a „világvége” hangulatban ajtót nyitó, elkeseredett, kócos hajú, rendezetlen öltözetű férfit.
– Hát veled meg mi történt? – kérdezte együtt érzően.
– Az az átkozott nő elhagyott – válaszolta Sándor, egy percig sem leplezve mérhetetlen bánatát. – Elhagyott, mert – azt mondta – neki több kell annál, mint amit én nyújtani tudok.
– Hát veled aztán jól kibabráltak, cimbora! – szólt a barátja, és bekísérte Sándort a lakásba. – Gyere, igyunk egy pohár bort a nagy ijedtségre!
– Rendben – kiáltotta Sándor, s a következő pillanatban felderült az arca, kutya baja sem volt már, amikor megkérdezte:
– Nem hívnál meg a nyaralótokba hétvégére? Rám férne egy kis lazítás egy ekkora csalódás után!
A szerzőről
Zoltay Lívia vagyok, 1974. december 2-án születtem Budapesten, és itt is élek a férjemmel és a kislányommal. 1997-ben végeztem az Államigazgatási Főiskolán, majd 2002-ben az ELTE Állam -és Jogtudományi Karán szereztem diplomát. Jogászként dolgozom a közigazgatásban.
Kisebb-nagyobb kihagyásokkal már régóta írok, a nyilvánosság elé azonban csak 2010. nyarán léptem (leszámítva néhány fiatalkori megjelenést). Állandó szerzője vagyok a Csillagszemek.hu internetes irodalmi portálnak, ahol számos versem és novellám megtalálható. Írásaimat a Napút folyóirat, a Kislant folyóirat, a Comitatus folyóirat, a Nyírségi Gondolat és a Holnap Magazin közölte. Irodalmi pályázatok eredményeképpen több antológiában olvashatóak verseim, novelláim, melyek közül kiemelném, hogy az Irodalmi Jelen egyperces novellapályázatán „Végre a színpadon!” című novellám bekerült a 2011-es könyvhétre megjelentetni tervezett kötetbe.
Írásaimban egyszerűségre, tömörségre törekszem, szándékosan. Verseimet minimalista stílusban írom, illetve próbálom írni. S hogy miért írok? A válasz egyszerű: azért, hogy olvassák. Számomra az egyik legnagyobb örömöt az jelenti, ha egy-egy írásommal sikerül elgondolkodtatni az embereket. Hiszem, hogy lehetséges és kell is egymáshoz közelíteni a „hétköznapi” és a „magas” irodalmat, mivel az irodalom mindannyiunké.
