Nyíri Eszter - Tévelygő vesszők

   Az ébenfa, antik faragású íróasztalon telenyomtatott papírlapok hevertek rendezetlen, hanyag összevisszaságban. A fehér háttér előtt szinte ugrálva vibráltak a sűrűn, tömött sorokban várakozó betűk, akik elégedettek voltak a nekik rendelt helyükkel; mind tudták, hogy a sorsuk oda, éppen arra az A/4-es lapra vezette őket, ahová a legtökéletesebben valók. Nem kívántak ettől a világtól, ettől a létezéstől se többet, se kevesebbet. Ennyi volt a beteljesítendő céljuk: heverni egy történet részeként, tudva, hogy nélkülük – akármelyikük nélkül – hiányos lenne az egész. Egyikük sem háborgott a rá osztott forma ellen, elfogadták helyüket az Univerzum átláthatatlan, de logikus rendjében.

Legalábbis úgy tűnt.

Az egyik parányi, alig észrevehető szénfekete csík izgatottan fészkelődött a sorok között. Nem volt teljességgel meggyőződve róla, hogy ez a lap a létező lapok legjobbika, ez a történet az, amelyikben neki lennie kell. Eluralkodott rajta a szörnyű, hitet romba döntő érzés, hogy ő sokkal, de sokkal többre hivatott. Látta maga előtt, hogy halált megvető bátorsággal megszökik a papírról, minden erejét felemésztő próbákon keresztülmenve eljut a Bölcshöz, aki segít neki a nagyobb jóért folytatott harcban, míg végül eléri élete célját.

Ahogy egyre inkább belelovalta magát az utópisztikus álomképekbe, már teljesen bizonyos volt benne, hogy ő az, aki hősi tetteivel megváltja majd ezt a kis világot, aki felszabadulást hoz kitaszított, elnyomott, meg nem értett sorstársainak.

De még félt. Tudta, hogy egyedül nem fog sikerülni; szüksége van valakire, akire támaszkodhat.

Óvatosan körbekémlelt a papíron, hátha meglát egy másik írásjelet vagy betűt, aki vele tartana. Akiben van elég mersz, hogy megváltoztassa a sorsát. A betűk rendezetten, nyugalmasan álldogáltak körülötte; mindegyikükből áradt az a jóleső tudat, amivel végigsodródtak életükön, miszerint úgyis minden eleve elrendelt.

Aztán az egyik sor végén megakadt a tekintete egy hozzá egészen hasonló, mégis különböző írásjelen, aki mintha ugyanolyan izgatottan fészkelődne, mint ő. Egy ideig tanulmányozta a másikat – nem tudta eldönteni, hogy a valóságot látja vagy azt, amit annyira látni szeretne –, majd összegyűjtve a bátorságát, odakiáltott neki.

– Hé, te ott hátul! – A karakter felé fordult, és kérdőn ránézett. – Igen, te! Miért fészkelődsz?

– Oh, én… csak… kicsit elgémberedtem – válaszolta habozva.

– Biztos, hogy csak ennyi? – firtatta a vessző.

– Igen, biztos! – felelte most már mérgesen a másik. – Mi egyéb lenne?!

– Hümm, nem is tudom… – kezdte habozva. – Talán te… nem érzed itt jól magad…

A pontosvessző a sor végén elbizonytalanodott. Esetleg az a másik írásjel… Nem, ez elképzelhetetlen! – rázta meg magát. Nem létezhet még egy olyan, mint ő.

Kíváncsian méregette a vonalkát a mondat közepén; a külsejéből nem tudta eldönteni, hogy igazat mond, vagy csak meg akarja téveszteni.

– Miért… te hogy érzed itt magad? – puhatolózott óvatosan.

A vessző elgondolkodott, hogyan magyarázhatná el a benne tomboló, érthetetlen érzelmeket.

– Én… elégedetlen vagyok – mondta halkan. – Tudom, hogy többre hivattam, fontosabb dolgokat kellene tennem, nem csak itt létezni tétlenül – sóhajtotta elkeseredetten.

A pontosvessző csodálkozva bámult rá; képtelen volt elhinni, hogy van rajta kívül még valaki, aki nem hajlandó elfogadni a rá osztott sorsot.

– Ugyanezt érzem – súgta döbbenten.

Egy hosszú pillanatig figyelték csak egymást, nehezen dolgozva fel a hallottakat, a remény halvány sugarát, amely próbálta meggyőzni őket, hogy a gondjukkal nincsenek magányra kárhoztatva.

– Menjünk el innen! – mondta hirtelen a vessző, ahogy az elhatározás megszilárdult benne. – Hagyjuk itt ezt a helyet, és váltsuk valóra az álmainkat!

A másik úgy nézett rá, mint egy sültbolondra. – Ugyan, ezt nem tehetjük meg! – tiltakozott félszívvel. – Hogyan lennénk rá képesek? Nekünk ez a sorsunk…

– Nem! – vágott a szavába a vessző. – Tudom, hogy sokkal több dolgom van a világban. Tennem kell azért, hogy minden jobb legyen!

– De hát… minden a legjobb most, nem? – értetlenkedett a pontosvessző.

A kis írásjel megrázta magát. – Hiszem, hogy sokkal jobb lehetne. De ahhoz cselekedni kell.

A másik kábultan bólintott; teljesen az átszellemült mondatok hatása alá került. Ő is érezni kezdte a tenni akarást, a vágyat, hogy megváltoztassa a saját életét, és így a többiekét is, akik még nem sejtik világmegváltó terveiket.

– Mit tegyünk? – kérdezte elszántan a sorvégi karakter. A szívében vadul tombolt a lelkesedés, és a vessző sejtette, hogy most kell indulniuk, amíg az észérvek felül nem kerekednek a másikban.

– Szökjünk meg! – suttogta, mintha félne attól, hogy ha valaki meghallja, az megakadályozhatja őket. – Fedezzük fel az ismeretlen papírokat, hódítsunk meg új történeteket!

A pontosvessző egy pillanatra megtorpant, az elhatározása meginogni látszott. – És mi lesz ezzel a mesével nélkülünk? – nézett a vonalkára aggodalmasan.

– Ugyan, fel sem fog tűnni nekik a hiányunk – legyintett a kis írásjel. – Jól meglesznek nélkülünk.

– Biztos vagy benne?

– Teljességgel – bólintott a vessző olyan magabiztosan, hogy társa kételkedése azon nyomban köddé vált. – Induljunk!

A két írásjel mély levegőt vett, ezzel összegyűjtve minden bátorságukat, majd a sor végén találkoztak. Izgatott kíváncsisággal kémlelték a lapon túli ismeretlen, kissé félelmetes világot.

Aztán összenéztek, és nagy lendületet véve leugrottak a fehér papírról, hogy megváltsák a saját és a világuk sorsát is.

A szerzőről


„Az embereknek úgy kell a mese, mint az édes álom.”
/Vavyan Fable/
1986. május 27-én születtem, Budapesten. A Károli Gáspár Református Egyetemen diplomáztam óvodapedagógus szakon, és ezt a csodás hivatást űzöm immár két éve.
Gimnáziumi éveim alatt szerettem meg a könyveket, és azóta szinte mindent elolvasok, ami a kezembe kerül. Semmi mással nem helyettesíthető élmény számomra, amikor egy történet szereplőjének életébe bepillanthatok, osztozhatok a fájdalmaiban, örömeiben.
2010 januárjától írok rendszeresen és megszállottan, mert a fejemben létező karakterek és mesék nem bírták tovább a bezártságot. Az írás számomra az álmaim megosztása azokkal, akik kíváncsiak rá; rám. Számos történet várja, hogy papírra, képernyőre vessem és kiszabaduljon képzeletem színes börtönéből.
A már kész novelláim, kisregényeim és fanfictionjeim a blogomon olvashatók (http://stigabiga.blogspot.com).
Két novellám jelent meg eddig nyomtatásban: „Végtelen álom” (Dimenziók – 57 mai magyar novella, Aposztróf Kiadó), „Jelek” (Szó-kincs 2011, Aposztróf Kiadó).
És remélem, hogy mihamarabb dedikálhatom az első önálló regényemet is.

„Csaknem mindenki emlékszik, hogyan veszítette el a szüzességét, és a legtöbb író arra is emlékszik, amikor letett egy könyvet, és azt gondolta: Ennél én többre lennék képes. A fenébe is, ennél én jobbat tudok írni! Mi lehet bátorítóbb egy küszködő írónak, mint ha rájön, hogy az ő munkája kétségtelenül jobb, mint valaki másé, akinek pénzt adtak az irományáért!”
/Stephen King/