A mai nap azon ritka alkalmak egyike volt, hogy anyának nem kellett dolgozni mennie. Így Zizi is kapott egy nap „szabit” az óvodából. Úristen!!! Egy egész nap anyával. Kettesben. Ez csúcs! – ujjongott Zizi lelkében a várható csodás nap megannyi lehetősége.
Reggel időben felkeltek, aztán mosdás és reggeli. Zizi mókás dínókat rajzolt lekvárral a megvajazott kalács szeletekre. Imádott rajzolni. Mindig, mindenhová. Néha oda is, ahová nem kellett volna. Szalvétára, toalettpapírra (amit ő csak budipapírnak hívott), sőt anya jegyzetblokkjait is telefirkálta mindenféle kis figurával. Anyának századszor is el kellett mondania azt a kis versikét a Pupák Pék pókjáról, amelyik a pékség mennyezetén mászkálva akkor kezdett el potyogtatni, amikor éppen az asztalon, sütésre előkészített nyers kalácsok fölé érkezett.
– Hát így jött létre a mákos kalács – fejezte be a versikét anya, és Zizi majd lefordult a székről nevettében.
Aztán rendrakás, mosogatás – amiből Zizi is aktívan kivette a részét, mégpedig köténykében, kis sámlira állva, hogy elérje kényelmesen a mosogatót.
– Na és mit főzzünk ebédre? – hangzott el a költői kérdés, bár anya már előre tudta a megszokott választ.
– Hát mákos gubát. Tudod, olyan potyogtatottat. Sok mákkal, sok porcukorral, meg sok gubááááával – nyújtotta el az utolsó szót Zizi.
– És annyi porcukor legyen rajta, mint télen a hóbundás háztetőkön a hó – fűzte még hozzá.
Ez volt ugyanis Zizi kedvence. A mákos guba. Itt kezdődött és fejeződött be a kislány étlapja.
Anya ezt már tudta előre, ezért este meghozott mindent, ami kellett hozzá. Aztán Zizi besétált szép komótosan a szobába, hogy sürgős játszanivalóinak eleget tegyen. Anya pedig hozzálátott főzni. Szépen karikákra vágta a kifliket, majd a serpenyőben vajat olvasztott, s amikor már sercegni kezdett, beleborította a kifli darabokat. Menetrendszerűen alakult minden. Odakint szép, kora tavaszi napsütéses idő volt. A rigók már bele-bele fütyültek a lomhán múló idő egyhangúságába, a kis cinkék pedig megrázták tollkabátjukat, hogy kiszellőztessék belőlük a tél fagyos unalmát. Anya éppen akkor nézett ki az ablakon, amikor a postás szép komótosan karikázott el házuk előtt. Ma nem hozott semmit, így nem volt miért megállnia. Bár ha tudja, hogy Zizi és édesanyja is otthon van, csak betért volna hozzájuk néhány percre. Mert nagyon szerette Zizit, s ez a szeretet bizony kölcsönös volt. Főleg amióta postás bácsi varázsolt neki.
– Mert ez nem ám egy egyszerű bőrtáska – mondta a barátságos arcú kézbesítő, s huncutul kacsintott a kislányra.
– Ez egy nagy tudású varázstáska – halkult el a hangja, s az utolsó szavakat szinte már csak suttogta.
– Nem hiszed? – kérdezte.
– Nnna, akkor figyelj – azzal könyékig nyúlt a táska mélyére, kicsit keresett, kicsit kutatott, majd egy szép nagy csillogóan piros almát húzott elő belőle. Zizi szépen megköszönte, bár egy kicsit bizonytalan volt a varázslást illetően.
Hanem amikor postás bácsi legközelebb ismét jött, s egy gyönyörűséges, hófehér, piros szemű nyuszit húzott elő táskájából, többé semmi kétsége nem maradt a varázslás felől.
– Belenézhetek én is a táskába? – kérdezte remegve.
– Hát persze.
De a táskában csak rengeteg levelet, képeslapot, újságot, és sok-sok papírpénzt látott befőttes gumival összefogva.
Most már tuti, hogy a nagy bőrtáska egy varázstáska volt. Zizinek éppen ez járt az eszében miközben nagy műgonddal öltöztette kedvenc babáját. És a nagy bőrtáska ott lebegett múlhatatlanul lelki szemei előtt. Úgyhogy le kellett rajzolnia. Most rögtön. Azonnal. Elővette gyorsan színes ceruzáit, radírjait, majd papírt keresett, amire rajzolhatna. De papírt sehol sem talált. Mert bizony Zizi nagy papírfogyasztó volt. Mindent telerajzolt, amit csak lehetett. Így fordulhatott elő, hogy most nem talált egy fecni papírt sem. De nem esett pánikba. Szorult helyzetekből már máskor is ügyesen kimászott. Most is ezt történt. A szekrény és a fotel között ott nyújtózott egy szép terebélyes falrész, ami csak arra várt, hogy Zizi telerajzolja. Kényelmes törökülésben letelepedett elé s a kissé kopott, de tiszta tapétára kezdte felvinni a szeretett varázstáskát.
Anya éppen végzett a főzéssel, amikor nyomasztóan kezdett hatni rá a súlyos csend. Úgy belemerült a mákosguba készítésébe, hogy nem érzékelte az idő múlását. Zizi játék közben mindig dúdolgatott, vagy az oviban tanult verseket mondta, vagy egyszerűen csak leközvetítette mindazt, amit éppen csinált. Anya még meg sem fordult, de már érezte, hogy valami nem gömbölyű odabent.
Mikor belépett a szobába, s meglátta kislányát a fal előtt, először mozdulatlanná vált, majd összecsapta két kezét, s felkiáltott.
– Jézusmária! Zizi! Mit művelsz???
– Rajzolok – jött a természetes válasz.
– De miért pont a falra???
– Há…, mert…, nem volt papír – s most már ő is érezte, hogy valami nagyon rosszat csinált.
– De hát a fal, a tapéta?? Mit fog szólni apád, ha hazajön és meglátja???
Hát ez az. Bár Zizi nagyon szerette az apját, de azt is tudta, hogy az ilyen játszásiból elkövetett ballépéseket apa nem igazán bírja tolerálni.
Aztán eszébe jutott anyának, hogy egy festés-mázolás őszre már be volt tervezve, hiszen a lakás – finoman szólva is – leamortizálódott egy kissé. – Mindegy. Majd előrehozzuk néhány hónappal az eseményt – gondolta magában.
Már kezdett lelkében elülni a vihar, amikor ránézett csemetéjére. Zizi most már teljes súlyával átérezte tettét, s annak várható következményeit. Felkucorodott a fotel sarkába, s olyan kicsire húzta össze magát, amilyen kicsire csak lehetett. Anya már éppen fordult volna vissza a konyhába, majd hirtelen megállt. Na nem. Azért megdicsérni mégsem fogja kicsi lányát.
– Idefigyelj Zizi – fordult a fotel irányába.
– Ha még valami rossz fát teszel a tűzre a mai napon, nem nézheted a kis vakondos mesét este a tévében.
Ez súlyos csapás volt. Mert a kis vakondot legalább annyira szerette, mint rajzolni. Így hát nem volt mit tenni, mozdulatlanul ült a fotel mélyében. Levegőt is csak alig mert venni. Anya közben rendet rakott, s megterített a konyhában. Aztán felmosott és kiszellőztetett, hogy hamarabb száradjon a konyhakő. Kötényét megszokott mozdulattal akasztotta a fogasra, hajában megigazított egy kilazult hajcsatot, amikor szívszorító zokogásra lett figyelmes. A szobába lépve megpillantotta Zizit, aki ugyanúgy ült a fotel sarkában összegömbölyödve, de most krokodilkönnyeket hullatott.
– Miért sírsz Zizikém? – kérdezte anya, mert Zizi nem volt az a sírós fajta. Ha bünti, akkor bünti. Tudomásul vette, de azért sohasem sírt. Most úgy látszik egész más volt a helyzet. Szomorúan emelte anyára bánatos tekintetét, és egészséges pofikája csupa maszat volt szétkent könnyeitől.
– Tudod…, úgy aggódom magam miatt. Mert ha nem figyelek oda,mindig valami rosszat csinálok. De hát egy gyerek nem tud mindig mindenre odafigyelni – felelte elhaló hangon, s vigasztalhatatlansága határtalannak tűnt.
Anya csak állt, állt és kirobbanni készülő nevetésével küszködött. Aztán köhögést mímelve gyorsan kisietett a konyhába. Itt rend volt, nyugalom és béke.
A szerzőről
A szerzőről
Kovács József vagyok. Fiatal éveimben rendszeres művelője voltam az irodalomnak. Prózát,verset egyaránt írtam. Gyakran jelentek meg írásaim, az Egyetemi Lapokban. Aztán családalapítás, gyerekek, természetes kötelezettségek.
Jogi vonalon dolgoztam egy külker nagyvállalatnál. Itt közreműködtem egy havi rendszerességgel megjelenő újság létrehozásában, ahol a szerkesztőbizottság titkáraként írtam és szerkesztettem is a lapot. Mindeközben jelentek meg írásaim kisebb terjedelmű lapoknál, mint pl. a Határőrnél.
Mára gyermekeim felnőttek, önállóak lettek, így módom van ismét az irodalommal foglalkozni.
2009-ben beiratkoztam a MIA szépíró mesterkurzusának első és második évfolyamára, ahol kortárs írók és költők fantasztikus előadásait hallgathattam. A tavaszi szemeszterek pedig igazi műhely munkaként rögzültek bennem.
Menetközben a Magyar Hírlap irodalmi mellékletében, a Hullámtérben jelentek meg írásaim. 2010-ben a Pataky MK által kiírt, Az én mesém c. mesekönyvben jelent meg meseversem, valamint az Aposztróf kiadó által kiírt novellapályázaton nyert külön díjat egy novellám, s egy másik novellámmal együtt jelent meg a Dimenziók c. válogatáskötetben. Idén Anyák napjára Anya ölelj át c. válogatás kötetben jelent meg versem és novellám, mely a Holnap Magazin kiadó gondozásában látott napvilágot. Az Ünnepi Könyvhéten megjelent Szó-kincs c. novellaválogatásban kapott helyet egy novellám (az Aposztróf kiadó gondozásában).
