A két fiú elszántan nézett egymással farkasszemet, miközben ütőiket az aszfalton pihentetve várakoztak a krétával megrajzolt, rögtönzött bedobóhelyen. Russel szája szegletében ravasz mosoly jelent meg, mikor a kijelölt játékvezető, egy zömök, baseballsapkás fiú közéjük ejtette a kis műanyag labdát. Gyorsan mozdult, de Nathan ügyesen kicselezte és gondolkodás nélkül passzolt a csapattársának. A két center között szinte tapintani lehetett a feszültséget. Russel végig Nathan sarkában volt, igyekezett blokkolni őt, de neki sikerült újra és újra kitérnie előle. Aztán az utolsó harmadban megelégelte a fogócskát: Nathan elütötte a labdát, miközben Russel nekiiramodott. Felbőszült bikaként, zajosan száguldott a fiú felé, aztán melléérve hirtelen oldalba lökte. Nathan nekizuhant a pályát körülvevő drótkerítésnek, melyen hangos rezgés hullámzott végig. Először csak a válla, majd az egész felsőteste nyomódott hozzá. Csapattársai azonnal hangot adtak a felháborodásuknak; a meccs alatt nem ez volt Russel első szabálytalansága.
– Húzz el a pályáról, ha ilyen tapló vagy! – kiáltott rá a játékvezető, mire a többiek hevesen bólogattak.
A fiú önelégülten vigyorogva gördült le a pályáról, mialatt végig a másik szemébe nézett.
A kerítésen túlról figyelte tovább a játékot. Nathan vezette a kapu felé a labdát. Ha most sikerül belőnie, akkor vége a meccsnek, ők győznek. Russel mindkét öklével a kerítésnek támaszkodott, feszülten várta, hogy mi történik.
A fiú meglendítette az ütőjét, és a labda repülni kezdett a levegőben. Szinte súrolta a kapus kesztyűjét, majd a háló bal sarkában landolt. Nathan ujjongva borult össze a csapattársaival, Russelben pedig fellángolt a gyűlölet.
A fiú behúzódott a sötét árnyékba, várt valakire. Türelmetlenül figyelte a tompa fényárban úszó járdát a másik oldalon, hátha Nathan végre felbukkan.
Egy fekete autó fordult be a sarkon. A pillantásával követte, és mikor visszafordult, meglátta a fiút. Hátizsákja lazán lógott a jobb vállán, kék-piros mintás mez volt rajta, amit a délutáni meccsen is viselt. Már éppen kilépett volna a sötétségből, amikor egy kutya sétált Nathan útjába.
– Szia, Buddy! – üdvözölte a fiú, mire fekete-fehér foltos barátja csaholni kezdett.
A következő pillanatban hangos, kétségbeesett nyávogás hallatszott. Buddy morogva kapta a fejét a hang irányába, és átrohant az úttesten, egyenesen be a parkba.
– Buddy, ne! – szaladt utána Nathan.
Russel érdeklődve figyelte az eseményeket; az aljas terv már megszületett a fejében.
Másnap Nathan szomorúan indult el az iskolába. Hiába kereste órákon át négylábú barátját, nem találta meg. Reménykedett, hogy délután, mikor hazaér, Buddy megint elé jön, ahogy mindig szokott. Merengéséből hangos, kárörvendő nevetés szakította ki.
– Gyújtsd fel! – kacagott valaki, majd egy fájdalmas, hosszú nyüszítés hallatszott.
A fiú azonnal, gondolkodás nélkül rohanni kezdett a hang irányába.
– Mit műveltek?! – ordította torkaszakadtából, mikor befordult a zsákutcába.
– Pucolás! – ugrott fel Russel, és a többiekkel együtt eliszkolt.
– Buddy! – üvöltötte Nathan magából kikelve. – Kiskutyám! – térdelt le az összevert, sok sebből vérző négylábú mellé. Hangos zokogásban tört ki, miközben barátja üveges tekintettel egy utolsó, segélykérő pillantást vetett rá, majd örökre lehunyta szemeit.
Russel izzó gyűlölettel nézett bele Nathan szemébe, amikor elhunyt édesapja volt járőrtársa megbilincselte és a rendőrautó felé vezette.
– Eresszen! – próbált kiszabadulni.
– Maradj veszteg! – mondta a férfi öblös, szigorú hangon.
Kinyitotta a járőrkocsi ajtaját, majd a fiú fejére helyezve a kezét, beültette a hátsó ülésre.
Nathan gondolataiba merülten figyelte, ahogy az autó távolodni kezd Buddy gyilkosával. Nem érzett dühöt, sem megkönnyebbülést, csak a lelke mélyén tátongó ürességet.
Besétált a házba, és a szobájába érve kihúzta az éjjeliszekrény fiókját. Az édesapja jelvényéért nyúlt, és a kezébe vette. A napsugarak kecsesen táncoltak rajta, ahogy Nathan forgatva nézegette. Felidézte a férfi arcát, dörmögő hangját, öblös nevetését és azt az egyetlen mondatot, amit mindig ismételgetett: „Bűnözőket üldözni a legszebb és a legizgalmasabb hivatás!”
***
A fiatal férfi megvillantotta a járőrkocsi fényszóróját és figyelmeztetően megszólaltatta a szirénát. A fiúk azonnal futásnak eredtek, miközben a rendőr leállította a jármű motorját. Lassan kiszállt, és zseblámpájával végigpásztázott a zsákutca aszfaltján.
Halk nyüszögésre lett figyelmes, és gyorsan a hang irányába fordult. Egy fekete kutyát pillantott meg az aszfalton heverni. Óvatosan odasétált hozzá.
– Nyugi, pajtás! – guggolt le mellé, megfontolva minden mozdulatot.
A kutya segélykérően nézett a férfira, aki finoman felé nyúlt és megsimogatta a fejét. – Nem fogsz megharapni, ugye? – kérdezte, miközben végignézett vérző sebein.
Gyenge farkcsóválás volt a válasz.
A rendőr lassan felemelte a négylábút, majd betette a kocsi hátsó ülésére, és a közeli állatkórházba sietett vele.
– Hajszálon múlt – lépett ki az orvos a vizsgálóból. – Amint felépül, átvisszük a menhelyre.
– Ne! – tiltakozott Nathan azonnal. – Hazavinném, ha lehet – pillantott sóvárogva a hófehér ajtóra.
– Ahogy óhajtja, biztos úr! – mosolygott rá az idős férfi, miközben megigazította a szemüvegét.A szerzőről
1984. december 24-én születtem, Székesfehérváron. A Nyugat-Magyarországi Egyetem Közgazdaságtudományi Karán nemzetközi gazdálkodás alapszakon végeztem 2011 januárjában.
Az irodalom iránti szeretetem egészen az általános iskolás éveimig nyúlik vissza. Nagyon sokáig magyartanárnak készültem, de a körülmények úgy hozták, hogy másfelé sodort az élet.
Kilenc éves voltam, amikor a Tavasz című versem megjelent egy gyermekmagazinban. A mai napig megvan valahol a cikk kivágása, legalábbis azt hiszem, édesanyám eltette.
Tizenévesen számtalanszor ragadtam tollat és próbálkoztam történetírással, de ezek közül egyik sem nyerte el végső formáját. Néha ma is előbukkan egy-egy árulkodó, régi füzet az akkori kísérleteimmel.
2010 januárjában Twilight fanfictionöket kezdtem írni, melyeket blogokon tettem közzé. Ez hozta meg a nagy áttörést, és azóta egyre több történet születik meg a képzeletemben és kerül napvilágra.
2011 februárjában létrejött a honlapom, Aby’s Frantic World néven (http://abysfranticworld.fw.hu/), ahol rendszeresen publikálom a műveimet, melyek sokkal színesebben és részletesebben bemutatják, ki is vagyok és merre tartok.
A nagy regény már készen vár a fejemben, és remélem, hogy hamarosan szerepelni fog a nevem a könyvesboltok polcain lévő kötetek egyikének gerincén.
Eddigi megjelenéseim: „A remény csillagai” (Dimenziók – 57 mai magyar novella; Aposztróf Kiadó, 2010); „Végzetes találkozás” (Szó-kincs 2011; Aposztróf Kiadó, 2011).
„A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak – amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak.
Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.”
/Stephen King/
