A zongoraakkordok lágyan hullámoznak át a termen, végigvisszhangzanak az összegyűlt, csinos emberek közt, keresztülsiklanak a falakon, és kiszöknek még a magányos folyosóra is. Az elhanyagolt növények szinte életre kelnek, a hatalmas ablakokon beszökő szellők mintha megtáncoltatnák az élénkzöld leveleket. Az ajkak mosolyra rándulnak, a lelkek békére lelnek a zenében.
A hosszú, finom ujjak pajkos szeretettel üdvözlik és simítják a fekete-fehér billentyűket, újabb és újabb dallamokat csalva ki a hangszerből; mintha csak ezzel a végtelennek tűnő, csodaszép hanggal fejezné ki háláját, melyet az érintések váltanak ki belőle. A művész aztán befejezi a játékot, utoljára megcirógatja a zongorát, s mélyen meghajol a közönség felé – felállva ünneplik őt, az arcokon derű és őszinte tisztelet látszik. Az ő szívét szokatlan meghittség árasztja el a látványra, tekintete végigfut a tapsoló tömegen, majd a szeme megállapodik a különféle édességekkel, süteményekkel megrakott asztalon…
A férfi saját gyomra korgására riad fel. Körülnéz, mégis hosszú másodpercek telnek el, míg végül ráeszmél, hogy egy kemény fapadon fekszik, kényelmetlen testhelyzetben. Alig pár méternyire tőle pedig épp az imént nyitott ki egy cukrászda – édes péksütemények illata száll a levegőben.
A hasa ismét elégedetlen mordulást hallat, és ő egyszeriben rádöbben, hogy több nap telt el azóta, hogy utoljára evett. Ezért vonzza annyira az étel puszta gondolata. És ezért érzi úgy, hogy még lopni, sőt, ölni is képes volna néhány falat kenyérért…
Ilyesmi azonban sosem fog megtörténni, fogadja meg magának hevesen, sosem fog olyan mélyre süllyedni! Inkább éhen hal.
Nagy lendülettel felül, kinyújtóztatja a tagjait, majd körbeszemlél. Az utcán rohanó embereket lát, aktatáskás férfiakat, nagy szatyrokat cipelő nőket, és egy anyát, aki a kamaszfiával veszekszik, a dühtől kipirult orcával, kezeivel gesztikulálva. A szegecses nadrágot és fekete pólót viselő fiú mintha nem is hallaná az asszonyt, révedő pillantással mered egy vidáman zubogó szökőkútra, időnként hanyagul megvonva a vállát. Az anyuka végül lemondóan legyint, és határozott léptekkel elsiet gyermeke mellett, talán abban reménykedve, hogy ezzel eléri célját: a fia nem fog többé kimaradni éjszakánként, nem fog feleselni, és az iskola ezentúl fontosabb lesz, mint a szemtelen barátai.
A padon ülő férfi egy halovány, szomorú mosolyt ereszt meg; ő maga bármit megadna azért, hogy újra láthassa a fia indulatos arckifejezését, miközben bevágja a szobája ajtaját az orra előtt. Az életét adná azért, hogy megint hallhassa a hangját, amint szemrehányásokat tesz neki…
Felsóhajt, küzdve elszabadulni vágyó könnycseppjeivel. Közben észrevesz egy öregembert, aki lassan halad előre; mulatságosan rakosgatja egymás után a lábait, akár egy pingvin. Ezt a benyomást erősíti sötét kabátja, mely alól kikandikál egy fehér ing. Néhány pillanatig elnézegeti, aztán egy hangos fékcsikorgás vonja magára a figyelmét; piros, aprócska autó áll alig félméternyire egy pöttyös labdát szorongató kisfiútól. A sofőr egy mobilt szorít a füléhez, és ajkai mozgásából ítélve magyaráz valamit a készülékbe – talán meg sem fordul a fejében, hogy kis híján elvette egy gyerek életét.
A férfi még egy ideig nézi a jelenetet, a szenvtelen képet vágó autótulajdonost, és az ijedtségtől megdermedt fiúcskát, aztán villámcsapásszerűen rádöbben, hogy a felesége kocsijának ugyanilyen színe volt…
Megborzong, kapkodva visszanéz a másik irányba, akaratlanul is a pingvinszerű bácsit keresve a tekintetével. Akit végül az aszfalton ülve lát meg, lábai szerencsétlenül kiterülve; gyámoltalanul próbál felemelkedni, ám a kezei túl gyöngék egy ilyen feladatra.
A mellkasa elszorul, végignéz az utcán, azt az embert keresve, aki felsegíti idősebb társát az úttestről, mielőtt elgázolnák. Egy fa alatt álló illető közömbösen nézi az öreg próbálkozását, egy babakocsit toló nő nagy ívben kikerüli; senki nem mozdul. Leszámítva az eddig a padon nézelődő férfit, aki nincstelen, és aki napok óta éhezik. Szapora léptekkel, aggodalmasan közelíti meg a bácsit, majd lehajol, és óvatosan megragadja.
–Hadd segítsek! – mondja, és a hangjába könyörgés vegyül; csak később, a padon mélázva jön rá, hogy attól tartott, elutasítják a segítségét, csak azért, mert látszik rajta, hogy közel három hónapja a szabad ég alatt alszik.
Az öregember gyengén belekapaszkodik a karjába, a térdei remegnek. A hajléktalan felvezeti a járdára, s egészen addig tartja, míg meg nem bizonyosodik afelől, hogy a bácsi nem fog megint elesni. Akkor elengedi, s bizonytalanul rámosolyog.
– Jól van? – Egy bólintás és egy hálálkodó kézszorítás a válasz. – Vigyázzon magára, uram!
– Köszönöm – szól végül a bácsi törékeny hangon, azzal elindul a maga furcsa pingvin-járásával. A férfi még sokáig néz utána, aztán elfoglalja a helyét a padon. Szórakozottan végigsimít a nadrágján, az imént történteken rágódva: sokan sétáltak a közelben, amikor a bácsi elesett, mégsem siettek a segítéségre, mi több, néhányan úgy tettek, mintha az egészből nem láttak volna semmit. Mi történt a világgal? Miért a nyomorultak segítenek a nyomorultaknak, miért veszett ki az együttérzés, a segítőkészség, az emberség az emberekből?
Gondterhelten összeráncolja a homlokát, maga elé mered. Egy háromfős család viszolygó pillantással illeti, majd sietve átkel a túloldalra – eltöpreng: ennyire lerí róla, hogy nincs otthona? Végignéz magán.
Szebb napokat látott cipője mogorván bámul vissza rá, az egyik fűzőjét pedig elhagyhatta valahol. A keze piszkos, a körme alatt mocsok halmozódott fel; nyoma sincs azoknak a szép, ápolt ujjaknak, melyek egykor egy zongora billentyűjén szaladtak fel és alá, üdén és fiatalosan. A haja lenőtt, gubancos, és valószínűleg az arca is tanúskodik jelenlegi helyzetéről.
Egyetlen ünneplő nadrágja lötyög rajta, akárcsak az a fekete öltöny, amit az utolsó előadásán viselt – az utolsó családos emberként töltött napján…
Mohó tűznyelvek nyaldossák a koromsötétté színeződött függönyöket. A füst elborít mindent, burjánzik, beteríti az ablakokat, a tetőt, átlopakodik a terebélyes fa ágaira is, melyek védőszentekként magasodnak a ház fölé. Aztán az éjszakai égbolt felé kapaszkodik tovább, maga mögött hagyva társát, a szikrából született tüzet, amely egyre sebesebben terjeszkedik, magának akar mindent.
Lobbanó tűz sikoltása hallatszik, üvegcsörömpölés és a falak megadó reccsenése. A vörös-sárga szörnyeteg bekebelezi az alsó és felső szintet, maga alá sodorja a bútorokat, és a kétségbeesett, menekülni igyekvő nőt és a kamasz fiút...
A döbbenetes látvány, a hangok és az őrjítő gondolatok egy szempillantás alatt kisöprik a zongoraművész fejéből délutáni sikerélményét, a szűnni nem akaró ovációt, a neki szóló tapsvihart és lelkes éljenzést. A családja van odabent, a felesége és a gyermeke, a tűzoltók és a szomszédok azonban nem engedik, hogy berohanjon értük. Túl késő…
A könnyei szabad utat kapnak, egymás után szöknek ki a szeméből; apró patakokként mosnak vékony csíkokat sápadt arcára, miközben a gyomra ismételten felmordul. A zokogás fuldoklás szerűen tör ki belőle, a fejét a pad szélére felhúzott lábaira hajtja. A vállai rázkódnak, a kezei remegnek. Emberek haladnak el mellette, de ügyet sem vetnek rá. Pedig egy-két biztató szó, némi vigasztalás igazán pozitívan hatna rá. Ők azonban saját gondjaikkal vannak elfoglalva; a férfi pedig csak egy porszem a szemükben, egy szánalmas senki. Nincs olyan személy, akit egy kicsit is érdekelne, milyen körülmények között vált tehetséges zongoristából hontalan utcalakóvá, mert az előítéletek mindig felülkerekednek a józan gondolkodáson…
Mikor kissé megnyugszik, halk sóhaj száll fel sóssá vált ajkairól, és lehunyja a szemeit. Hallgatja a szél neszezését, amint a büszke fák koronájával incselkedik, és a madarakat, melyek lágy énekükkel varázsolnak fényt a hozzá hasonló csavargók sanyarú mindennapjaiba. A szökőkút rendületlenül csobog a háta mögött.
A természet zenéje az egyetlen, amit igazi örömmel hallgat. És ez a hang lesz az utolsó – jóllehet, csupán a fejében visszhangzik majd –, melyet télen, méltósággal viselt élete végső óráiban, tüdőgyulladástól haldokolva hallani fog itt, ezen a kemény, barátságtalan padon.
A szerzőről
A szerzőről
A nevem Kütsön Nikolett, 1994. január elsején születtem Budapesten egy ötfős család legfiatalabb tagjaként. Lassan tizenkettedik éve koptatom az ELTE Gyakorló Általános Iskola és Középiskola (régen Kiss János általános és középiskola) padjait, és az érettségi után szeretnék magyar nyelv és irodalom szakon továbbtanulni.
Szabadidőmben szeretek olvasni (a romantikus történetektől a krimiig bármibe szívesen belekukkantok), futni, zenét hallgatni, és írni. Ez utóbbi kilencéves koromban vált a hobbimmá – számomra egyszerre jelenti a boldogságot, a menedéket és a magányt –, de még mindig csak a „szárnypróbálgató” kategóriába tartozom.
A tavalyi év elejéig mindössze a magam szórakoztatására alkotgattam, nemrégiben viszont rászántam magam arra, hogy a „nagyközönségnek” is megmutassam a műveimet; azóta rendszeresen kutatok novellaíró versenyek után az interneten. (Egyszer különdíjat nyertem, később egy írásom megjelent az „És ekkor megszólalt a csengő” című antológiában az Underground kiadó jóvoltából. Idén a Share Your Art „Állóháború” címen meghirdetett pályázatán vettem részt, ahol szintén antológiába kerültem egy szösszenetemmel.)
Bemutatkozásomat egy rövid jellemzéssel zárom: kiismerhetetlen, befolyásolhatatlan, türelmes, rendmániás és örök álmodozó vagyok, aki szeret a szavakkal játszani.
