Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, 
bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül, 
végül,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
– akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor, örökre 
– búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske 
pördült előttem alig-rezzenéssel, 
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve,
– mint egy lepke,
aki párjának elébb még 
hívón a szárnyát billegette –
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe.

Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána:
meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt, 
s mintha az égből integetne…

Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.

A szerzőről 

Családommal Győrött élek, immár 37 éve, de gyökereim ma is visszahúznak gyermekkorom világába, Vas megyébe, ahol az első irodalmi élményeimért, az indíttatásokért hálával gondolok tanáraimra, és szüleimre. 
„Nekem a versek, a könyvek, az irodalom – élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért – még ha megmutatta legkegyetlenebb arcát is – és nem hívom, de nem is félem már a halált. 
Nekem a rím, a vers ritmusa a lét dallama – a boldogság, és a fájdalom muzsikája.” –vallottam erről egy régebbi naplójegyzetemben, és vallom azóta is. Nekem a vers a lelkem is… 
Talán a gyász megélésének szinte szükségszerű magánya, a véget nem érő éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös, titokzatos kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy a gyász – a könnyeken túl – tollat is rejtett a kezembe: talán, hogy írjak a fájdalmas, titokzatos taburól, megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben.  
„Lélekúton” járok „azóta”, és próbálok írni e titokzatos, különleges benső utazás fájdalmasan is felemelő élményeiről, és a bizonyságról is – hiszen megtapasztaltam – hogy létezik „azután” egy gyászoló anya számára is, s bár a fájdalom örök, mégis vállalnunk kell sorsunkat, és érdemes megélnünk létünk MOST-pillanatait. 
Így születtek a tűnődő verssorok, naplójegyzetek, esszék a lét – nemlét valamennyiünket foglalkoztató kérdéseiről, a vágyott „örök körforgás”, a test és lélek, az ember és a természet végtelen újjászületésének, az értelmet adó emberi lét megélésének reményében. 
Egyelőre Interneten keresztül juttatom el írásaimat az olvasókhoz, és verses antológiák őrzik azokat. Nemrégiben kaptam életem eddigi legmegtiszteltetőbb lehetőségét: a Győri Antológia Kör hívott meg állandó szerzői közé, és hosszabb (10 oldalnyi) verses bemutatkozásra kértek fel a 2011 őszén megjelenő Győri Antológiában. 
Nem titkolt vágyam, hogy megérlelődjenek verseim egy önálló kötet kiadására is.