Fekete Erzsébet: A teremtés napjai

Az én démonom alkotó isten.

Földet és eget teremtett bennem,
hogy érezzem a szavak mélységét, a tettek magasságát.
Éjszakáim kietlenségéért adta a nappal világosságát, 
hogy láthatóvá tegyem az igazat.
Holdat és csillagokat rajzolt homlokom redőire,
hogy megleljem a Naprendszerben kijelölt helyem.
Vizet és maghozó füveket zárt testem televényébe,
hogy zsenge sarjaim szárba szökkenjenek.
Madarakat röptetett be lelkem fuvallatába,
hogy a szárazföldi vadak ne áraszthassák el a telkemet.

És látván, hogy mindez igen jó,

a hetedik nap megpihent.

Valami mégis kimaradt...

Ó, szókrátészi daimón, bölcsesség belső hangja,
add, hogy megismerjem a hatodik nap
titkait!

A szerzőről 

Az Égiek úgy akarták, hogy a Kárpátkanyar egyik székely falujában lássam meg a napvilágot, 1952-ben. Az Ő kegyelmükből azóta is a Nap felé fordított fejjel járok-kelek a világban.

Hála édesapám olvasói szenvedélyének, a hosszú téli estéink hangulatát a görög mítoszok világa, Móricz Csibéjének története, az Erdély-trilógia „gyönyörűségesen zengő magyar nyelve” alakította. Már kisgyermekként ráéreztem arra, amit később felnőttként megtapasztalhattam: az embert és a világ dolgait élményszerűen csak a művészetekből lehet megismerni.

Mégis a reáltudományok útján lépdeltem egy ideig, majd engedtem az irodalom vonzásának.Az irodalom és én? Tanultam és tanítottam. Talán többet mond egy volt szakközépiskolás tanítványom vallomása: „...a tanár néni megmutatta, hogy az irodalom nem tantárgy, hanem tartalmas szórakózás, valami olyasmi, ami nélkül szegényebb lennék.”.

Verset 2010 szeptembere óta írok. Nem a Parnasszus felé igyekszem. Csak írok...

Szokolay Zoltán: Síró rigó

Tizenhat voltam, nem tizenhét,

készítettem a kerti szentélyt,

belemámorult, aki kint járt,

írtam a versek labirintját,

küszöbbe ojtott nyírfaágak

várták a sátáni patákat,

rozmaring füstölt és boróka,

borzadva gondoltam a csókra,

a rémülettől félig holtan

varázsigéim elmormoltam,

walpurgis-éj, e szűz erkölccsel

egyszer a médiát is töltsd fel,

április 30, jaj, csütörtök,

a versgyalázó őskanördög

poklától elhatárolódva,

rozmaring füstöljön s boróka.

S az ég ormán, ahol a hold ég,

őrködtek hű poétaportrék,

ódon könyvekből kimetszettek

ritmust kopogtak, rímet szedtek,

odahagyták a vásott bárdok

Farkasrétet s a Házsongárdot,

s az égre kelt poétalelkek

csak énekeltek, énekeltek,

úgy indultak a pincesorra,

feltámadván pár icce borra,

s egy régi költő asztrálteste

főszerkesztőket kasztrált este,

mutassa meg, kié a pálya,

a hosszú rímek éjszakája,

az ének absztrahálni nógat,

óvjuk az aranymálinkókat;

… de jött a hajnal, kék derengés,

képernyőn forgó, vérespengés

posztmodern bulvármédiátum,

így telt be rajtunk minden fátum,

lettünk akárki kapcarongya,

dögkútba küldve vagy toronyba,

s a költészetünk: integráltan

síró rigó egy macskaszájban.

Szakál Magdolna: ne ölelj át!

kérlek ma ne...

ne védj!
hagyj félni
kell hogy valóságával
átszáguldjon rajtam ez a nap

s ha majd a fény kulcsát
őrizni jő a hűvös alkonyat

elbújva a város zajától
- sudár nyírek alatt -
had legyek magam

kezed bársonygyolcsát
most ne tedd rám
áttetsző vagyok, mint a fellegek

valami fojtva robbanás
csendesedő érzése
legyek csak szíved felett

egy vékonyka ágon épp
tavaszt búg egy gerlice
- elbűvöl...bevallom éneke -

meglassít, felemel
s mint könnyű nyári zápor után a pára
tölti meg minden sejtemet

most, ma e dal vigyáz rám
ne ölelj át!
kérlek ma ne... 

A szerzőről 

1974. november 4-én születtem Hódmezővásárhelyen, és ma is itt élek négy szép gyermek büszke anyukájaként. A szülővárosomat csupán néhány évre hagytam el, akkor sem laktam túl messzire tőle. Makón, az Espesrit-ház tövében éltem, és a József Attila Gimnáziumban tanultam. Ezt azért említeném, mert ‘alkotásaim’-at is ott láttam először nyomtatásban, a JAG- Ifjúsági hírmondó hasábjain, ahová pedig úgy kerültek, hogy egy napon az egyik tanár úgy döntött, beszedi a füzeteket és osztályozza a füzetvezetést, külalakot stb. Na és a kapott jegyhez csak ennyi volt a fülszöveg: „A margókon és itt-ott lapaljon stb helyeken felvillanó hangulatszikrákat szívesebben olvasnám az iskolaújság hasábjain, mert bár van közöttük vicces, és élces, komor és kerek zönge, mégsem tudtam miattuk emelni a füzetkülalakra adandó osztályzatot.” Szófogadó gyerek lévén hallgattam Rá, és talán azóta van, hogy gondolataimat néha nem csak margókra vetem.

És hogy hogyan, példaként egyik írásomat hoznám, amit egy olvasó kérésére: „Egyszer megmutathatnád hogyan írsz!” alkottam válaszul.

olyan, mint egy lélekfonál

benned sarjadó gondolatnyi szál

s te kapsz készen hozzá gyöngyöket

válassz egyet,  kezd azzal

felfűzheted

mások szavai válnak rajta(d) ékké

réseket, közöket is építs azért közé

vigyázz hogy ne maradjon ki egy sem

teljessége, mint kör lehessen

de ne feledd legbelsőbb éned ruhatátlansága kell

hogy az időhomokban versed ne múló nyom legyen

félelmed, álmod, teljes lényed beletedd

ha együtt van, rázd kicsit össze

tudod, mint Bond az italát

mert ha kevered

talán féligazság szorul belé

vagy igaztalan szó mi feldöntené

s nem lenne belőle végül liget

hol az olvasó szandálját letéve melléd ül

s kicsit maga is megpihen

A Lélekpercek, a Száz szerelmes vers , és a Megbúvó csillagok című Poet kiadványokban, valamint az Aranyecset Szalon :Száz rajz és gondolat az emberről című kiadványában jelentek meg már írásaim. 2008 óta tagja vagyok a Poet.hu irodalmi portál csapatának, és indulása óta Dél-Alföldi Művészeti Körnek.

Beri Róbert: megragadtam

átizzom életem

forrásponton szenvedek

tehetetlen csúszdázom

kénillatú mélységekbe

önsanyargatón fércelem

naiv hitem lélek-kabátom

fegyelmezetten mantrázom

a kódolni kívántakat

s ha beverem fejem beverem újra

önigazolást keresve igazamra

most matt-napok éltetnek

a színeket ölöm

felégetett tarlón hengeredek

taposóaknára hasalok

és várakozok hogy múljon

vagy kivégezzen e mezsgyén

megragadt gőgös állapot

A szerzőről 

Szerkesztő, költő, dalszerző gitáros és amatőr újságíró volnék. Nevemhez köthető több antológiasorozat - Magasztos ihletés, Szerelmes remegés, Száz szerelmes vers, Poet évkönyv, stb.- a Spinoza Színházban rendszeresített irodalmi estek, verspályázatok valamint az Éden Művészeti Hálózat és a budapesti Édentől Északra Művészeti Csoport. Első kötetem novemberben jelenik meg.

Csipler Vanda: Eső után

Bágyadtan ül a levegő

Párkányomon, görbén,

Lábát lóbálja kócosra

Ázott madárkák énekén.

Fellegek menetelnek,

Lomhán haladnak el,

Kiélt tekintetük a földre

Hűvös fuvallatot lehel.

Homályból szőtt ruhájukba

Takarózik a didergő város,

Szürke fátyolt húznak,

Gúnyájuk mégsem gyászos.

Eltévedt cseppek játszanak

Még egyet a házak tetején,

Czernyit zongoráznak az

Integető platánok levelén.

A szerzőről 

1988. április 1-jén születtem Szatmárnémetiben, Erdélyben. Jelenleg a soproni Nyugat- magyarországi Egyetem végzős hallgatója vagyok, formatervező-designer szakon, és ebben a gyönyörű városban élem hétköznapjaimat. Egész eddigi életemet körülölelte a művészet szeretete, amely nagyrészt annak köszönhető, hogy egy művészetet kedvelő és művelő családban nőttem fel. Gyermekkorom egy kis faluhoz kötődik, ahol időm nagy részét a természetben töltöttem, különleges kapcsolatba kerültem azzal a világgal, ami ott körülvett. Napokat töltöttem el a vidéket körülfont mezőkön és erdőkben, sétáltam, feküdtem a fűben, énekeltem és gondolataim mindig egy varázslatos világban jártak. Arra, hogy pontosan mikor vettem tollat a kezembe először, nem emlékszem, de az írás mindig egy kapcsolatot, egy eszközt jelentett ahhoz, hogy beszélgessek ezzel a világgal. Noteszeim teltek meg versekkel, mesékkel, amelyek gyermekiek, szentimentálisak és misztikusak voltak. Középiskolás éveimre a városba kerültem, ahol életem színtere lényegesen megváltozott, s a titokzatos és nyugodt környezetből egy ütemes és zajos világba kerültem. Itt az írás célja megváltozott, az új élmények, a serdülő fiatal gondjai, az első szerelmek kötöttek papírhoz. Komolyan az egyetemi éveim alatt kezdtem ezzel foglalkozni, és itt döbbentem rá arra, hogy mennyire fontos és nélkülözhetetlen szerepet tölt be életemben az írás. Rengeteget kezdtem olvasni, írni, s mivel soha nem tanultam írást, igyekeztem autodidakta módon többet megtudni erről a mesterségről. Verseimet, elbeszéléseimet csak szerény számú közönségnek mertem megmutatni, majd a pozitív visszajelzések bíztattak arra, hogy nyilvánosan kezdjek szerepelni. Ennek köszönhetően verspályázatokon értem el helyezéseket, és művem megjelenéséhez is volt már szerencsém. 

Írás közben egy természetfeletti érzés fog el, olyan dolog ez az életemben, ahol a legszabadabb vagyok, ahol bármit megtehetek, átélhetek és megteremthetek.

Biró Erika: A megbocsátás nevében

Kicsöng a remény,
foglaltat jelez
a balsejtelem.

Géphang se üzen,
kevésnek elég
sípszó után katonadolog.

Megnyúlt a szalag,
előre sosem,
de visszafelé sem forog.

REM-szakasz vívja
a büszkeségbe
fulladt forradalmat.

Zászlót döf bele,
megreped
a mosom kezeim jege.

Ébred a tudat,
álmos még a tükör,
hazudni vak vallatóinak.  

Itt jön a nap
a megbocsátás nevében
küldeném a dalt.

A szerzőről 

1987, november 23-án születtem Békéscsabán, gyerekkoromtól egy Bélmegyer nevű Békés megyei faluban éltem, jelenleg pedig Egerben lakom, lassan negyedik éve. 

Tanulmányaimat az Eszterházy Károly Főiskola Képgrafika és Anglisztika szakán végeztem. Verstannal sajnos soha nem foglalkoztam, a versírás nálam mindig ösztönös folyamat volt, afféle feszültség levezetés. Infantilisabb formájában valamikor gyerekkorban kezdődött, talán tízévesen, s bár végigkísérte ezt követő éveimet is, sokáig nem mutattam senkinek verseimet. 

Legelőször a 2009-es Kortárs Hangon irodalmi és illusztrációs pályázat eredményeként létrejött válogatott hallgatói kötetben (Kortárs Hangon '09) jelent meg írásom nyomtatásban, továbbá egy Radnóti-illusztrációm is bekerült a könyvbe. 

Februárban megjelent Csendkirály című kötetem leginkább 18-20 éves fejjel írt verseket tartalmaz. „Szorítás” című írásom, mellyel a Tanítványi Láncolat Irodalmi Klub Elmúlás verspályázatát megnyertem, egy 2008-ban íródott vers, s nagypapám emlékét őrzi.
Szintén a Tanítványi Láncolat Irodalmi Klub pályázatát kihasználva szerepelhet A megbocsátás nevében című versem a klub Hangadó című  hangos antológiájában.

Laczáné Bősze Judit: Gyilkos kés

Pusztító kés villan a szádban

nyelved helyett.

Gondolataim gyilkolod vele.

Kicsinylő szavad

szívembe ragadva

mocskos nyomot hagy,

mint utca szennye

tiszta szőnyegen.

Bennem élő gyermeklelkem

szilánkjaira töröd.

S én gyorsan felnövök.

Pengéd élétől,

mint vér szivárog

belőlem az önbecsülés.

Elvérzem egy mondaton.

S a közénk ékelődő

súlyos csendben

érzem

lassan

meghalok.

A szerzőről 

Laczáné Bősze Judit vagyok, 1974-ben születtem Tatán. 
Ma szülővárosom mellett, Komárom-Esztergom megye székhelyén, Tatabányán élek férjemmel és két gyermekemmel. 
Hivatásom a pedagógia, végzettségem tanító és gyógypedagógus tanár. Jelenleg nem dolgozom, kisfiammal vagyok itthon szabadságon. 
Irodalomhoz fűződő pozitív viszonyom kisiskolás koromig nyúlik vissza. Amikor megtanultam olvasni, egy másik dimenziója nyílott meg a világnak előttem. Olyan kincseket találtam gyermekkorom kis falujának könyvtárában, amik létezését nem is sejtettem. Akkoriban a verseket részesítettem előnyben. Mivel jó könyvek és kiváló irodalmárok kerültek a kezembe, ezért lassan nagy irodalomszerető lettem. 
Kiskamasz korom évei alatt váltam igazi olvasóvá, regényolvasóvá. Magyar klasszikusokat olvastam, valamint a sok pöttyös és csíkos kötésű lányregényt. 12-13 évesen kinyílott előttem a világirodalom könyvtára is, válogatás nélkül szedtem le otthon a könyvespolcról a könyveket. Felnőttként megmaradtak életemben a regények és újra visszatértem a versekhez is. Klasszikusok mellett szívesen fordulok a kortárs írók, költők művei felé. 
37 éves koromig csak olvasóként volt viszonyom a szépirodalommal. Amatőrként nem mondhatom el, hogy már régóta alkotok, nekem nincsenek serdülőkori zsengéim sem. Régóta érlelődött bennem, hogy írni szeretnék, de csak pár hónapja éreztem szükségét, hogy kiírjam magamból mindazt, ami foglalkoztat. 
Ez év  elején csatlakoztam A tanítványi láncolat irodalmi klubhoz, s azóta írok verseket. Az első  jelentős  irodalmi eredményem a Három az egyben pályázat hangos antológiai szereplés lesz. 
A klub tagjaitól kapott kritikák, bátorítások, tanácsok segítettek abban, hogy el mertem küldeni néhány versemet  a Csillagszemek irodalmi és közéleti  portálra is, melyek ott nemrégiben megjelentek. 
Írásaimban elsősorban önmagam kiteljesedését keresem. A mindennapi élet történéseit, érzéseit fordítom és írom le, sokszor azért, hogy magamat és a körülöttem lévő világot még jobban értsem. Fontos számomra az is, hogy a körülöttem élők is megértsék gondolataimat a verseim segítségével. 
Bemutatkozó anyagom végén szeretném megköszönni, hogy lehetőséget kaptam az antológiai  szereplésre!

  

B. Tóth Klára: Figyelő dédmamák

Porlepte doboz, gyűrt papundekli, esendősége

megrendít, sorstárssá emelkedik. A kopott

kartonfedél alól kiszabadul az ősök lehelete,

életre kel a múlt.

Látod ezt a molyrágta selymet, dédanyám

báli ruháját, az első szerelem érintését,

egy pillantás ígéretét, amiből nem mi lettünk,

magába zárta egy hajdani tánc illatát, bele-

dermedt az időbe; a halványkék selyemblúz,

bevont gombjain barnás ujjnyomok, a csatos

szaténcipő tapintásától emlékezni kezd a bőröm,

dédmama bőrének folytatása, bordó bársony-

pongyoláján szerettem visszafelé simogatni

a  sorokat, hallgatni a sercegést.

Isten  kezébe tette kilencven éve gondját, vele

a ráncait, hogy aztán kisimult  arccal és kitárt

lélekkel csusszanjon át az örökkévalóságba.

A családi relikviák előhívják Anyu meséit 

esténként, ez a hátul kapcsos  alsóruha

lehetett német ükanyámé, fiatalon vitte el

a szíve- halálos ágyán levelekben búcsúzott

a testvéreitől, négy gyerekét szétosztotta

köztük, mint valami örökséget…

A préselt virágminta kifakult szirmai alatt

gótbetűk gurultak végig a levélpapíron,

nyomot hagytak, mint könny a szemráncban,

ahogy patyolatlelke átgyöngyözött a másvilágra.

Kotorgálok a doboz alján, belemászom,

kiemelem az utolsó slingelt terítőt is,

minden emlék szembejött már, generációk

lépték át egymást a selymeken, papírba

csomagolt dísztárgyakon át, beelőztek

a nevezetesebbek, nagypapa ötvenhatos

újságcikkei rivalizálnak ükapám szabadság-

harcos ezüstpoharával, míg Berta nagymama

gyöngyház berakású látcsöve szerényen lapul

egy bársony erszényben, magába zárva az

Operaház bal hármas családi páholyát,

ahonnan a Zenedés lányokkal felszökött

a kakasülőre;  Mici néni ezerkilencszáznégyes

karácsonyi kívánságlistája az angyalkának,

ahol az alumínium szót háromszor próbálta

leírni, olyan ismeretlen volt még a fogalom…

Gubbasztok az üres dobozban.

Kiüresítem magam is, hogy elférjenek

bennem az ősök, ruhástul, ezüstpoharastul,

elveikkel és erkölcseikkel, szemek merednek

rám, figyelő dédapák, dédmamák, úgy élek-e,

ahogy kell, ahogy hajdan megálmodták.

Magamra húzom málló selymeiket, kifakult

bársonyaikat, töltekezem belőlük, ahogy

majd belőlem fognak az utódaim, mikor alig

hallható neszezéssel átlép fölöttem is az idő.

A szerzőről 

A kamaszkori lázas írogatás, diákújság-szerkesztés után közel harminc év kihagyással kezdtem újra írni, hasonló szenvedéllyel, mint annak idején. Persze azért elvétve ezalatt is született egy-egy vers,  dalszöveg, elbeszélés, vagy humoreszk, születésnapi köszöntő, újságcikk, miegymás. 

Közben elvégeztem a Képzőművészeti Egyetemet festő-restaurátor szakon, felneveltünk három gyermeket,  akik azóta szintén a képzőművészet területére keveredtek, (festészet, szobrászat, kerámia) évek óta közös családi kiállításon mutatjuk be a munkáinkat. Gépészmérnök férjem is „fertőzöttnek tekinthető”, plaketteket készít. 

Restaurátorként próbálom meghosszabbítani a műalkotások életét, megmenteni a hajdani alkotó keze munkáján túl azt a megfoghatatlan többletet, ami a festés végére – ha igazán ihletett alkotás –  összeáll,  amibe beleborzongunk, mert a becsületesen megfestett kép mellett/fölött ott rezeg valami földöntúli, a kép nyelvén kimondott transzcendens üzenet, amit a festő médiumként közvetít, mikor izzó szenvedéllyel veti bele magát az alkotásba, aztán összeomlik, kiüresedik, hogy később újra telítődjön, újra feláldozhassa magát. A tisztításon, konzerváláson, tömítésen, retuson túl ezt a többletet próbálom visszaadni, hogy a műalkotás az évszázados sérülések során elveszett eredeti üzenete újra megszólalhasson. 

A restauráláson túl, a festés, kiállítások, rajz-és művészettörténet tanítás, nyári festőtáborok, aquincumi freskókurzusok mellett  mindig maradt bennem egy hiányérzet, hogy valami nagyon megbújik belül, aminek még ki kellene jönnie... 

2003 szeptemberében felmentünk a dél-tiroli hegyek közé, fantasztikus élmény volt, és egyszer csak elkezdtek áradni a versek. Minden cetlit, borítékot, receptet teleírtam, aztán a papírzsebkendőt, a tenyeremet, a férjem tenyerét, és csak jöttek-jöttek a versek minden eresztékemen, kicsordult a költészet, mint a túltöltött pohár. 

A költészet ihlet és munka, egyik sem működik magában, hát nekiláttam a komoly munkának. Három éve Tóth Kriszta verskurzusát végeztem el, nagyon jó alapozás volt. A klasszikusokon túl sok kortárs költőtől, szerkesztőtől tanultam, de legtöbb segítséget Miklya Zsolttól kaptam.
Későn kezdtem, és sok mindent szeretnék még elmondani. A vers legbelső szuverenitásunk menekülőnyílása. Átível az időn.

Fontosabb díjak:

2010: a Quasimodo Nemzetközi Költőverseny dicsérő oklevele, a Figyelő dédmamák c. versért.

  

Gősi Vali: Különös, őszi este

Minden ránc-csókot lehelő őszön
csitul a kín, de néha még üvöltöm:
meddig élek így, 
bús átkozott?
Talán e némán haldokló ősz
kincséből valamit
megint itt hagyott
örökül, 
végül,
mielőtt a rőt lomb
a lehajló fáktól,
– akár fiú a hajlott anyától
egy virradatkor, örökre 
– búcsúzott.

Ezen a néma, különös őszön is
esténként néztem a sok száz levél után,
amint a széllel pörögve jártak,
valami búcsúzó táncot talán…

Néztem a hajlongó táncseregre,
mikor egy libbenő kis levelecske 
pördült előttem alig-rezzenéssel, 
s vállamról kinyújtott tenyerembe hullt,
és megállt ott kicsit, pihegve,
majd lassan, pörögve,
– mint egy lepke,
aki párjának elébb még 
hívón a szárnyát billegette –
elszállt,
örökre, messze,
talán a végtelenbe.

Fényárban úszott az ég, s csak röpült,
szárnyalt egyre, messze
az a búcsúzó, rőt levelecske.
Néztem utána:
meg-megrebbent aranyló levél-teste,
és egy csillag – mint aki föntről leste –
éppen kigyúlt, 
s mintha az égből integetne…

Különös volt ez az aranyló,
szép, őszi este.

A szerzőről 

Családommal Győrött élek, immár 37 éve, de gyökereim ma is visszahúznak gyermekkorom világába, Vas megyébe, ahol az első irodalmi élményeimért, az indíttatásokért hálával gondolok tanáraimra, és szüleimre. 
„Nekem a versek, a könyvek, az irodalom – élet és halál. Nekik köszönhetem, hogy hálás vagyok létemért – még ha megmutatta legkegyetlenebb arcát is – és nem hívom, de nem is félem már a halált. 
Nekem a rím, a vers ritmusa a lét dallama – a boldogság, és a fájdalom muzsikája.” –vallottam erről egy régebbi naplójegyzetemben, és vallom azóta is. Nekem a vers a lelkem is… 
Talán a gyász megélésének szinte szükségszerű magánya, a véget nem érő éjszakai töprengések élet és halál kérdésein, vagy valami különös, titokzatos kegyelemből adódó késztetésre történhetett, hogy a gyász – a könnyeken túl – tollat is rejtett a kezembe: talán, hogy írjak a fájdalmas, titokzatos taburól, megrendítő gyászról, majd a túlélésről, botladozásaimról a lélek rejtelmeiben.  
„Lélekúton” járok „azóta”, és próbálok írni e titokzatos, különleges benső utazás fájdalmasan is felemelő élményeiről, és a bizonyságról is – hiszen megtapasztaltam – hogy létezik „azután” egy gyászoló anya számára is, s bár a fájdalom örök, mégis vállalnunk kell sorsunkat, és érdemes megélnünk létünk MOST-pillanatait. 
Így születtek a tűnődő verssorok, naplójegyzetek, esszék a lét – nemlét valamennyiünket foglalkoztató kérdéseiről, a vágyott „örök körforgás”, a test és lélek, az ember és a természet végtelen újjászületésének, az értelmet adó emberi lét megélésének reményében. 
Egyelőre Interneten keresztül juttatom el írásaimat az olvasókhoz, és verses antológiák őrzik azokat. Nemrégiben kaptam életem eddigi legmegtiszteltetőbb lehetőségét: a Győri Antológia Kör hívott meg állandó szerzői közé, és hosszabb (10 oldalnyi) verses bemutatkozásra kértek fel a 2011 őszén megjelenő Győri Antológiában. 
Nem titkolt vágyam, hogy megérlelődjenek verseim egy önálló kötet kiadására is.

Elbert Anita: Halálportré

Füstdarabok szállingóznak:

Nyomok a tűz felé. Halál–

Arccal, porban fekve:

Eszményi, borús remény.

Ma Egyben meghal majd

Mindenki, és mindenkiben

Meghal az Egy. Üres, kitörölt

Halálplakátok áznak az ódon

Oszlopokon. Résnyi csendre

Nyit a fáklyavivő, elodázva

Meddő perceket. Vízcseppek

Gördülnek le az arc bércein

A völgybe, a füst jelét eloltva.

Forgó az élet, s rajta szentelték

Meg az áldozatot. Ma felállok

A dobogó fokára, s keresztemet

Szögekkel vésem tele, atomhegyre

Víve lelkemet. Minden tar, üres,

Semmi. Csöpög a tehetetlenség.

Eloldozom magamat, üres a sír.

A kő elgördítve. Egy halálportrén

Hagytam a halált, s míg a kép

Megöregedett, belém az örök

Fiatalság költözött hirtelen.

Egy füstdarab jele eltűnt.

A szerzőről 

Székesfehérváron születtem 1985–ben, már tizenéves koromban érdeklődtem az irodalom iránt. Több száz verset írtam a mai napig, ezenkívül közel száz novellám, egy regényem, és egy bölcsességről szóló könyvem van kéziratban. Ezenkívül egy verseskötet publikáltam 2010–ben Angyalkönyv címmel. Spirituális témájú írásaim, meditációim száma is eléri a félszázat. Iskoláimat a Velinszky László Általános Iskolában és a Kodolányi Középiskolában végeztem. A Pannon Egyetem magyar irodalom és nyelvészet szakán szereztem meg a diplomámat Veszprémben. Az egyetemen behatóbban foglalkoztam Kosztolányi Dezső verseivel, ezenkívül pedig két irodalmi tudományos versenyen értem el első helyezést. A diplomamunkám is Kosztolányi Dezső ars poeticaként interpretálható verseivel foglalkozik. Az egyetemen jeles eredménnyel végeztem. 2008 óta írok napi szinten, így gyűlt össze a többszázas íráshalmaz, melyet mostanság kezdek publikálni. Több versem és novellám megjelent különféle folyóiratokban, és antológiákban. Az irodalomban példaképemnek tekintem József Attilát, írásmódja tekintetében Eszterházy Pétert. Verseimben főként filozófiai és spirituális témákat mozgatok meg. Úgy gondolom, hogy az irodalomban a legnagyobb hangsúlyt a diszpozícióra kell helyezni, s az olvasóra, hiszen a befogadó újraalkotja intertextusai révén az eredeti költeményt, s saját horizontjában egy új alkotást hoz létre. Az olvasó így válik társteremtővé. S a szavakat pedig a bölcsesség poétikájának útjára igyekszem terelni a cselekvés, az eszmélődés, és a szemlélődés aktusait figyelembe véve.

Bódai-Soós Judit: reggel

éjszakám

hajnalba tűnő

hallgatását az ébredés

riadt reménytelensége

ricsajra váltja

s a békén duruzsló szívmotort

vadul meghajtva

rémült zakatolást komponál

az álom zárt világa

marokban szétmorzsolt levél

amint a valóság

jeges kezével bőrömhöz ér

én nem akartam ezt

nem akartam az ébredést

visszafordulnék

de nincs visszaút

beomlott

s most szakadék tátong előttem

ugranék

de nem tudom

hogy a végtelenbe vetve önmagam

éjem nem lenne-e örök időkre

színtelen

álomtalan 

A szerzőről 

A Bódai-Soós Judit felvett, írói nevem, „ősnevem”, melyet nagyapáim vezetéknevéből alkottam. 2008 óta ezen a néven publikálom írásaimat.

Szekszárdon születtem 1974-ben, és Tolna megyében, Bogyiszlón nőttem föl. Szegeden, a JATE matematika tanár szakán diplomáztam, 2000 óta pedig Budapesten élek.

Az írás életem alapvető része, számomra lételem, örömét szinte a beszéddel, járással együtt ismertem meg. Nyilvánosság elé mégis csak 2007-ben léptem meséimmel, verseimmel, novelláimmal.

Irodalmi pályázatokon elért néhány jelentősebb sikerem:

- 2007-ben Ügyészek lapja novellapályázat (második hely)

- 2008-ban Pataky Művelődési Otthon meseíró pályázat (első hely), illetve Reneszánsz Emlékév meseíró pályázat (első hely).

- 2009-ben Tollal.hu portál pályázata (novella kategória - első hely) és a Dunánál 2009 című verspályázat (harmadik hely)

Számos versem, novellám, mesém jelent meg nyomtatásban különböző hazai, vagy határon túli folyóiratokban (Agria, IPM, Ügyészek lapja, Avana Arcképcsarnok, Nyírségi Gondolat, KisLant, Szilaj Csikó, Sikoly /Szerbia/, Napút, illetve a dévai székhelyű Corvin Kiadó különböző kiadványai)

Szerepelnek írásaim válogatáskötetekben, antológiákban, mesekönyvekben is.

Önálló kötetek: Visszafelé szaladó fák (ifjúsági regény), Kőbányai Mese-kifestő (kifestő füzet), Az elvarázsolt diákok (kifestő füzet).

Saját weboldalamon (www.juditti.hu) ízelítő található verseimből, novelláimból, elbeszéléseimből, meséimből, s emellett vezetek itt egy irodalmi pályázatfigyelőt, hogy ezzel segítsem az amatőr író- és költőtársak pályakezdését. 

Bukros Zsolt: Városok

Rád várok kiszáradt tengerfenéken,

Körülöttem végtelen horizont,

Metropolisz egy elhagyott vidéken,

Ragyog és fehérlik, akár a csont.

Univerzum mélyén rejtőző titok,

Jövőt formáló múltbéli zárvány,

Fásult lelkemben égő ajtó nyílik,

Pulzáló, örökmozgó szivárvány.

Nem félek, mert erősebb a hitem,

Hogy meglesz majd a végső megoldás,

Gigászi lényünk központja agyunk,

Szabadság szavát zengi szívem,

Nem kell többé fájdalmas lemondás,

Mi mindannyian Városok vagyunk!

A szerzőről 

A nevem Bukros Zsolt, 1971-ben születtem, és kőrülbelül 12 éves korom óta írok. Nagyon szeretek minden műfajt, a sci-fit és a szépirodalmat egyaránt, csakúgy, mint a költészetet. Az utóbbi két és fél évben váltam igazán aktívvá, és jó néhány kiadványban nyertem publikálási lehetőséget, melyek közt szerepel: Sikoly irodalmi magazin, Új Galaxis, Lidércfény, Avana Arcképcsarnok, Megtalált remény antológia, és egyéb kiadványok. Néhány verspályázaton is sikerült dobogós helyezést elérnem, tavaly előtt első lettem egy fantasy pályázaton, tavaly pedig harmadik a legnagyobb amatőr sci-fi írók számára rendezett megmérettetésen, a Preyer Hugón, és a Sportszeretet mesepályázaton. Igyekszem a lehető legtöbb műfajban csiszolni képességeimet és tudatásomat, irodalomhoz viszonyomat pedig az imádat jellemzi. Célom olyan művek alkotása, amelyekkel örömet okozhatok másoknak, ezt egyben beteljesítendő élethivatásomnak érzem.

Kelebi Kiss István: Csontváry

vásznat szövetni óriásit
s a végtelenre fölszögezve
mindent mi legbelül világít
úgy festve rá akárha lenne

elporló tárgyak múmiáit
fénnyel itatva át s teremtve
múltat melyet a Vágy irányít
és csúsztat át egy más jelenbe

ahol álomból faragva minden
lónak és lovasnak a teste
ám a Cédrus tőrt szorítva billeg
s törött  angyalszárny feszül
a szálkás vakkeretre

Szoby Zsolt: Angyali érintés

Jégcsapok árnyai nyúlnak az alkony szürkületében,

zúzmara lepte világ - pendül egy égi szitár,

emléked sziluettje lebeg fagyos esteli fényben,

s érte ma hálaimám rebben a szélparipán.

Ablak eresztékén kucorog konok éji magányom,

tél dala bár fütyörész, mennyei hang mi zenél,

s búg a fülembe avítt strófát: ne temesd soha álmod,

mert vele él a remény, halld mit a verse regél…

„Most még életed, óh társtalan és kimért;

sorsod része, ne véts ellene semmiképp,

mert lesz majd ki szeressen, ki öleljen és

légy fennkölt, hisz ez érzés ad örök reményt”

Látom egy angyal szól, szeme huncutul erre kacsingat,

rám mosolyog, csupa báj; megsimogat - s tovaszáll.

A szerzőről 

Születtem 1955. szeptember havának 28. napján egy kis Komárom melletti faluban, Szőnyben (ma már Komárom része). Itt, a nagyszülői házban ismerkedtem meg a világgal, amibe csak úgy, hipp-hopp belecseppentem. Az iskolás éveimet már Miskolcon töltöttem, mert szüleimet ide szólította a munka. 1965 óta itt élek, de a szívem nosztalgiából még ma is visszahúz abba a családi házba, ahol felcseperedtem. A gimnázium évei alatt én is éltem az akkori fiatalok életét, mely időszakra ma is szívesen gondolok vissza. Érettségi után Budapesten végeztem el a Kandó Kálmán Villamosipari Műszaki Főiskolát, majd visszajöttem Miskolcra dolgozni. Munka mellett szereztem még egy diplomát a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán, s most vezetőként dolgozom mérnöki munkakörben. Ebből is látszik, hogy maximálisan reál beállítottságú vagyok, szenvedélyesen szeretem pl. a matematikát, az ezzel kapcsolatos logikai játékokat, és mellékesen rajongok az 1970-es évek zenéjéért.

Fiatal koromban és utána is rengeteget olvastam, szinte minden könyvet, ami a kezembe került. A könyvtár volt akkoriban a második otthonom. Szárnypróbálgatásként az első versemet 1972-ben írtam, s utána a rákövetkező években követték a többiek. Aztán nagyon hosszú szünet következett, és a feledés homályába merült minden akkor írott versem, mígnem egyszer véletlenül előkerült egy megsárgult, poros dosszié a padlásról. A verseim voltak benne. Ekkor kezdtem el újra írni, először csak magamnak, azután publikáltam őket a Poet irodalmi portálon. Jelenleg a Poet szerkesztőségében vezető moderátorként tevékenykedek.
Nyolc kötetben (antológiák, Poet évkönyvek, verses kiadványok) és egy helyi újságban jelentek meg eddig verseim pályázat útján, valamint felkérésre is. Eddig két díjazást értem el versíró pályázaton: egy 9. és egy 7. helyezést.
Szeretem a gondolataimat és érzéseimet verssel kifejezni, és úgyszintén nagyon szeretek szép verseket olvasni mások tollából.
Végezetül álljon itt egy gondolatom, mely az életről szóló hitvallásom is egyben:

„Ma a holnapot álmodd, hisz a tegnap már csak megmásíthatatlan múlt, ám a holnapod holnapután még csodaszép emlék lehet.  Olyan, mint amilyennek azt magadnak ma megálmodod.”