– Enni márpedig kell! – mondta az idősödő hal. Pikkelyei már ráncosodtak és farkuszonya is narancsbőrösödött.
– Jaj, anya! – felelte a másik, fiatalabb hal, aki már harmadnapja nem evett, se sokat, se keveset. Szép, hivalkodó színekben díszelgő teste a táplálékhiánytól most fakónak és törékenynek tetszett.
– Nem félhetsz ennyire az élettől fiam! – szólt közbe az apa, és bölcsen megpördült tengelye körül. – Gondolj csak bele: ha eszel, lehet, hogy meghalsz, de ha nem eszel, akkor biztosan.
– Ti ezt nem értitek! Nektek könnyű – kötötte meg magát az éhező, de abban már nem volt olyan határozottan biztos, hogy mitől is könnyebb nekik.
Közben megérkezett barátja, aki nemrégiben értesült társa éhségsztrájkjáról. Mint megtudta, azért nem hajlandó ételt venni magához, mert nem akarja, hogy kihúzzák a világ tetején. Köztudomású volt ugyanis, hogy aki ráharapott egy–egy talált, finom falatra, azt halat próbára tevő fájdalmakból fakadó rángások közepette egy láthatatlan erő kihúzta a világból. Ezeket a szerencsétleneket többé soha nem látták, és hollétükről sem tudtak semmi biztosat, csak újabb kétségeket felvető hiedelmek keringtek a lepcses halszájak között lehetséges tartózkodási helyükről, illetve állapotukról.
Voltak, akik azt vallották, hogy az eltűntek kiválasztottak, akik élete onnantól fogva, hogy az esemény végbement velük, paradicsomi körülmények között folytatódhat, de nem tudták, mi az a paradicsom, mivel az a vízben nem terem. Azon úszós élőlények, akik úgy hitték, hogy a halak, akik ilyen módon tűnnek el, rettentő kínok elé néznek, vallást alapítottak a Nagy Hal tiszteletére, és azt vallották, ha kiengesztelik Urukat, megmenekülnek e rettentő csapástól. Bizonytalanság uralkodott tehát a kérdéskörön, és a tudatlanságból ködoszlopként kimagasló logikai berlini falon a legokosabbak sem láthattak keresztül.
Lényeg a lényeg: hősünk nem akart önmaga végére járni a dolgoknak, és még kockáztatni sem volt hajlandó, hogy kitegye magát az ismeretlen erőnek, aki, vagy ami önkényesen uralkodhatna fölötte.
Szülei győzködték barátját, hátha neki sikerül őt rávennie pár falat elfogyasztására – itt van például ez a könnyű prédának ígérkező kukac –, de senkire sem volt hajlandó hallgatni, egyfolytában ugyan azt fújta: nektek könnyű.
Ekkor barátjának fura és egyben merész ötlete támadt: – Emlékszel arra a vénséges halra, ott a nádasban, akiről régen azt hittük, boszorkány, és oda jártunk ijesztgetni, igazából meg magunkat ijesztgettük vele? Emlékszel? – Az uszonyosnak mosoly jelent volna meg az arcán a feltörő emlékektől, ha a halak tudnának mosolyogni. – Azt hallottam róla, hogy egyszer már kihúzták a világ tetején, de valahogy visszajutott, attól olyan bolond. Nem beszél róla már senkinek, mert mindenki őrültnek hiszi, de talán mi szóra tudjuk bírni az öreget, és talán tényleg járt már odafönt.
A fényes korong a világ fölött ebihalnyit sem haladt, annyi idő sem telt bele, már a nádasban voltak és a vén halat gyötörték, hogy elárulja nekik féltve őrzött titkát. Az áldozatot az éhező hal tartotta uszonyinál fogva a mederhez szögezve – maradásra bírni még így, táplálékhiánytól legyöngülten is könnyű feladatnak bizonyult, a vén hal vitathatatlan vénsége okán –, társa pedig egy szájában rögzített hegyes nádszállal szurkálta rongyos, fehér hasát. Az sokáig csak tátogott, mintha sikoltozna, aztán, mikor megvezetői rájöttek, hogy közölni kéne a kínzás miértjét, kétségbeesett hangon adta tudtukra, hogy elmondta volna ő e tortúra nélkül is.
– De, hát akkor, miért nem mondta el eddig senkinek?
– Eddig nem kérdezte senki – felelte, miközben megfáradt tekintettel, csak úgy mellékesen pásztázta végig látogatói alakjait.
Na, viszont, ha már itt voltak, ne legyen hiába útjuk, meg az a kis kínzás, megkérték az agg halat, hogy mondja el, mit tud (és már itt sincsenek, sőt, még csak meg sem kínozták), aki elmondta, hogy valami csábító falat bekapása után, fájdalmak közepette, rántották ki az életből. Egy csomó érthetetlen dolog történt, amik nagyrészt a feledés jótékony homályába vesztek az évek során, és akármilyen hegyes nádszállal sem lehet már kipiszkálni belőle a teljes igazságot. Ami biztos, csak az, hogy heves, rángatózó fuldoklás tört rá, mintha “levágták volna a világ köldökzsinórjáról“, majd haltalanul nagy teremtmények – akiket leírni hal feletti feladat – köré gyűltek és vizsgálgatni kezdték. Valamit hozzáméregettek, ebből gondolta, hogy a nagysága fontos szempont az élete további folyását illetően. Nem értette, az óriások mit miért tesznek, de igenis tudta, mi folyik körülötte, elvégre nem volt ő hülye hal – mondta –, csak éretlen.
Ekkor – pont mielőtt végleg feladta volna a reményt – az egyik idegen visszadobta a világba és ő lassan kezdett magához térni a sokkból és a légzés hiányának kábulatából.
– Körülbelül annyi idős lehettem, mint ti most – mondta. – Amit én biztosra tudok, csak annyi, hogy a kicsik nem kellenek nekik. Na meg az, hogy a hal hihet bármiben, a Nagy Hal követőinek viszont biztosan nincs igazuk. Na, meg még valami! Ez nem gyerekjáték fiacskáim. Nézzétek csak meg! Még mindig látszik a heg, ahol a húzóerő belemarkolt a számba. Át is szúrta!
A két ifjonc udvariasan megnézte a heget, és megköszönte a tájékoztatást, majd mielőtt elköszöntek volna bevallották, hogy a kínzás nem is esett olyan rosszul nekik. Az öreg nem haragudott rájuk ezért, és békével engedte útjukra őket.
Átbeszélték az elhangzottakat, mire újra a szülői házhoz értek.
– Tudod, egész jó fej ez a vén hal – mondta a barát.
– Igaz.
– Tudod, szerintem igaza lehet, és ha így van, akkor nyugodtan ehetnél valamit. Mi még kicsik vagyunk nekik.
– Szerintem is igaza van, de…
– Na, ne kéresd már magad! Nézd! Még mindig itt ez a gusztusos kukac. Könnyű préda, azóta meg sem mozdult.
– Nem is tudom…
– Na, ebből elég! – förmedt barátjára a barát, majd odaúszott a kukachoz és ráharapott.
A fájdalom kibírhatatlan éllel mart a szájába, azonnal megérezte a szúrást, ahogy az erő megragadta, és már tudta, mi következik. Jött is a húzóerő rá pár pillanatra, és hiába rugdalózott, kapálózott, minden szabadulási kísérlete sikertelennek bizonyult. Tátogva és ficánkolva kérte társa segítségét, miközben a láthatatlan ellenség egyre a világ teteje felé vonta erőszakosan.
Az éhező halat – akit jelen körülmények között az éhsége zavarta a legkevésbé – őrjöngő kétségbeesés fogta el, és késlekedés nélkül barátja után eredt, mielőtt azonban elérhette volna, szegény pára hangos loccsanás kíséretében átszakadt a világ tetején. Hősünk felfelé törtetett, és be kellett, hogy lássa, nem fog tudni időben lefékezni, egyszerűen ki fog repülni a létezésből. Már semmi sem érdekelte. Csak dühödt és értelmetlen rohamára tudott koncentrálni a semmi ellen. A világ vége rohant felé és egyre könnyebbnek érezte magát, aztán átrepülve a határon elvesztette a kontrollt testének irányítása fölött, és megtudta, milyen az, mikor valakit levágnak arról a bizonyos köldökzsinórról, ahogy a vén mondta. Kicsit úgy érezte, mintha nem is létezne. Megszűnt mozdulni.
Akkor megpillantotta az óriásokat. Nagynak és butának, könnyen kiismerhetőnek tűntek, ám mégis félte őket. Látta, mit tesznek, de nem tudta, miért teszik. Immáron bizonyos, hogy ők a felelősek az eltűnésekért, hogy ők húzzák ki a halakat, hogy ők tehetnek mindenről, és látta azt is, hogy örülnek.
Ekkor halk csobbanással visszacuppant a világba, valami harmadik, az óriásoknál is hatalmasabb lény akaratának engedelmeskedve, ugyanis valami, vagy valaki visszalökte. Tehát létezik egy a húzóerőnél is feljebbvaló dolog… egy valami… valami, ami bizakodásra adhat okot, valami, ami vigyáz a halakra!
Izgalommal töltötte el a felismerés, és alig várta, hogy másokkal is megoszthassa ezt.
Nem tudván, hogy barátját viszont látja–e még, reményekkel telve tért vissza a közösségbe.
Éhes volt.
Az egész világot fel tudta volna falni.
A szerzőről
1984-ben születtem Mosonmagyaróváron, és az onnan tizenöt kilométerre fekvő Jánossomorján nőttem föl. Tanulmányaimat Mosonmagyaróváron, majd Fertődön folytattam, végül Budapesten helyezkedtem el egy természetvédelmi alapítványnál. Másfél év múltán váratlanul rám törő pánikbetegségem okán kényszerűen hagytam el a fővárost, és néhány hónapos felépülésemet követően 2007 szeptemberében, élettársam kíséretében, az írországi Dublinba költöztem, ahol azóta is élek, és dolgozok, mint éjszakai műszakvezető egy helyi szupermarket rakodómunkásaként. Fontos szerepet játszik életemben a zene. Dobolok, gitározok, basszusgitározok, valamint szövegírás terén is kipróbáltam magam. Több underground zenekarban megfordultam már, turnéztam Németországban és Franciaországban, jelenleg pedig egy dublini banda tagja vagyok. A zene mellett a könyvek, az olvasás a mindenem, azonban lehetőségeim eddig nem engedték, hogy az írásban is kipróbálhassam magam. A tavalyi évben történt munkahelyi balesetem miatt azonban a kelleténél is több időt tölthettem otthonomban. Ennek eredményeként születhetett meg első kiadásra kerülő novellám: „A világ teteje”.
