Volt egyszer egy szegény asszony, egy tanyán éldegélt fiával Jankóval és két pici lányával. Az asszonynak nem volt más egyebe három gyermekén kívül, mint egy sovány fehér lova. Fehér Villámnak hívták a gebét, mert olyan gyorsan tudott futni, amilyen gyorsan az egész határban senki más. Jankó amikor tizennyolc éves lett, gondolt egyet és így szólt:
– Édesanyám, itt az ideje, hogy elmenjek szerencsét próbálni. Elviszem magammal Villámot és beállok szolgának a királyhoz. Az anyja azt felelte:
– Jól van fiam menj, tudom mennyire szeretnél dolgozni, kívánom, hogy mielőbb találj magadnak munkát.
Mielőtt elindult a fiú, az anyja adott neki egy tarisznyát tele ennivalóval és egy vízzel teli kulacsot.
– Ide figyelj fiam! Megkapod apád díszes kalapját is, ezt a lovat még én hímeztem rá annak idején. Ha ezt a kalapot viselte, mindig szerencsét hozott neki. Arra kérlek soha ne vedd le a fejedről!
– Jól van Édesanyám, köszönök mindent! – szólt a fiú.
Elbúcsúzott Édesanyjától és kishúgaitól, majd útnak indult lovával. Hosszasan mendegélt, amikor egy útelágazáshoz ért. Gondolkodott merre menjen tovább, majd a jobbra vezető utat választotta. Nagyon meleg nap volt, már több órája lovagolt, amikor egyszer csak megpillantott egy szakállas öregembert a szekeréről legurult hordók mellett szomorkodni.
– Jó napot bátyám! – szólt Jankó.
– Neked is fiam! – válaszolt az idős bácsi.
– Mi történt, segíthetek valamiben? – kérdezte a fiú.
– Hát, ahogy mentem a szekeremmel, egy hatalmas kőben megakadt az egyik kerék és a nagy döccenéstől egyszer csak legurultak a hordók a szekérről. Sajnos nagyon nehezek, nem tudom őket felpakolni.
– Egyet se búsuljon bátyám, én majd segítek magának. Azzal Jankó leugrott a lováról és gyorsan összeszedte a hordókat, majd sorban felpakolta őket a szekérre.
– Készen is vagyok, most már indulhat is!
Az öregember nagyon boldog volt.
– Derék legény vagy, hogy segítettél rajtam, nem tudok neked mást adni cserébe, csak egy varázs sípot. De azt őrizd meg jól, mert még segíthet a bajban.
Megköszönte Jankó az ajándékot, eltette tarisznyája belső zsebébe, s miután elköszöntek egymástól mindketten folytatták útjukat. Már dél körül járt az idő, amikor a fiú megéhezett és megállt megpihenni egy hatalmas fa árnyékában. Leült falatozni, de még kettőt sem harapott kenyerébe, amikor egy keservesen csipogó rigó fiókát pillantott meg a fűben. Jankó felnézett és meglátott egy helyet, ahonnan kipottyanhatott a kismadár. Óvatosan megfogta, felmászott vele a fára és gondosan visszahelyezte fészkébe a pórul járt madárkát. Ekkor megjelent a rigó anyukája, aki így szólt:
– Köszönöm, hogy megmentetted fiókám életét. Nagyon hálás vagyok neked ezért. Cserébe elárulom, hogy a fa tövében olyan gyógynövényt találsz, ami minden betegségre gyógyszer. Szakíts belőle amennyit csak szeretnél, még szerencsét hozhat.
Jankó megfogadta a rigó tanácsát és szedett néhány szálat a zöld növényből, amit tarisznyájába tett. Azután elköszönt a madaraktól és elindult. Néhány óra elteltével találkozott egy idős asszonnyal, aki az út menti földet kapálta.
– Jó napot fiam! – szólította meg Jankót az asszony.
– Magának is néném!
Jankó odament hozzá és leszállt Villámról.
– Tudnál nekem adni egy korty vizet? Nagyon megszomjaztam a sok munkától. – kérdezte a néni.
– Hát persze, adok szívesen, itt a kulacsom igyon csak bátran.
Pár korty után így szólt az asszony:
– Az Isten áldjon meg kedvesem a jóságodért. Jó tett helyébe jót várj! Itt van ez a kis üveg, tele van ezüst porral. Szerencsét fog hozni, ha bajba kerülsz, csak szórd a levegőbe, meglátod jóra fordul minden.
– Köszönöm szépen! – felelte Jankó és az üveget eltette jó mélyen a tarisznyájába.
– Meg tudná-e nekem mondani, hogy merre találom a király palotáját?
– Jó úton jársz fiam, innen három órányi útra lakik őfelsége. Ő egy dúsgazdag ember, több kastélya van, hatalmas birtokai és rengeteg lova. Messzi földön híres lovairól, a külföldi uralkodók is tőle vásárolják a gyönyörű paripákat. Ha munkát keresel és értesz a lovakhoz, ő biztosan tud majd neked valamilyen feladatot adni, hiszen a lovak a legféltettebb kincsei. Csak menj tovább egyenesen és figyeld a következő falu templom tornyát. Ha odaértél folytasd utad addig, amíg egy kétszáz éves diófához nem érsz. Ott fordulj jobbra és nemsokára meg fogod látni a távolban a csodálatos királyi kastélyt.
– Köszönöm a segítségét kedves néném! – válaszolta, majd elköszönt.
Nem vesztegette tovább az időt Jankó, hamar lóra pattant és elindult megkeresni a díszes palotát.
Napnyugta előtt odaért, majd megállt a hatalmas arannyal bevont kerítés előtt, amikor egy nagy bajuszú kövér őr megszólította.
– Mi járatban vagy errefelé, ezzel a sovány gebével?
– Adj Isten Uram! Jankó a nevem és munkát keresek, a királyhoz jöttem szolgálni.
– Mihez értesz fiú? – kérdezte az őr.
– Hát a lovakkal nagyon jól tudok bánni.
– Rendben, pont jókor jöttél, mert a király éppen egy ügyes embert keres lovai mellé.
Azzal bevezette Jankót a királyhoz és elmondta neki miért is jött a fiú. Egy hatalmas díszes terembe léptek, minden aranyból volt, soha életében nem látott még ilyen pompát a fiú. Bemutatkozott, majd elmondta honnan jött és mit szeretne. A király végig hallgatta, majd így szólt:
– Jól van fiú, holnap munkába is állhatsz. Rengeteg lovam van. Az lesz a feladatod, hogy gondjukat viseld, őrizd, ápold őket, vigyázz rájuk, gondoskodj róla, hogy mindig legyen elég vizük, és ne legyen semmi bajuk. Minden nap vidd ki őket a legelőre és napnyugta előtt térj velük vissza. Három napig, ha jól végzed a munkád, bőségesen megjutalmazlak, de ha egy állatomnak is baja lesz, börtönbe kerülsz!
– És még valami. – folytatta a király. Ezzel a gebével akarsz te dolgozni? Olyan sovány szegény, hogy egy napig sem fogja bírni a kemény munkát.
– Ne aggódjon felséges királyom. Bebizonyítom, hogy büszke lesz rám és a lovamra, mert Fehér Villámnál jobb ló nincs az egész vidéken.
Na erre egy jót nevetett a király, mert ilyen csontsovány lóval még egyszer sem találkozott, de tetszett neki, hogy Jankó ilyen magabiztos. Kapott meleg vacsorát és szállást. Másnap Jankó elkezdte a munkát. Lecsutakolta a lovakat, majd kiment velük a legelőre. Sohasem látott még ennyi szép kecses állatot együtt. Terelgette őket, vigyázott rájuk. Gondosan figyelte őket egész nap. Napnyugta előtt észrevette, hogy az erdő felől farkasok közelednek és pont a lovak felé tartanak. Gondolkodott mit is tegyen, mivel ijeszthetné el a ragadozókat. Eszébe jutott a síp. Előkereste tarisznyájából, és mielőtt rátámadtak volna a lovakra, belefújt a sípba. Na, annak olyan fülsiketítő hangja volt, hogy a farkasoknak több sem kellett. Úgy megijedtek, hogy félelmükben majd kitörték a nyakukat úgy menekültek. A király ezt távcsövével végig nézte a távolból és elégedetten bement palotájába. Az első nap szerencsésen eltelt, Jankó büszke volt magára.
Másnap a fiú miután korábban kihajtotta az állatokat, rendbe tette az istállót. Nagyon élvezte munkáját, Villám szélsebesen vágtázott és követte gazdája utasítását. Volt néhány csikó is a lovak között. Dél körül Jankó meglátta, hogy az egyik erőtlenül fekszik az egyik bokor mellett. Vitt neki vizet, de semmit sem használt. A kis állat nagyon gyenge volt, nem mozdult. Jankó nem esett pánikba, kalapját megigazította fején és ekkor eszébe jutott a rigó tanácsa.
– Hát persze a gyógynövény! – kiáltott fel Jankó. Gyorsan előkapta a tarisznyából és megpróbálta megetetni vele a jószágot. Néhány perc elteltével a kiscsikó felpattant és mintha mi sem történt volna futkározott a többiekkel. Jankó nagyon megkönnyebbült, amikor látta, hogy meggyógyult a pici ló. A második nap is szerencsésen véget ért, majd következett az utolsó. A fiú a harmadik nap reggelén még korábban kelt, hiszen alig tudott aludni és nagyon szeretett volna megfelelni a királynak. Ellátta a lovakat, leellenőrizte mindegyik patáját rendben van-e, majd kiment velük a legelőre és le sem vette a szemét az állatokról egy pillanatra sem. Nagyon meleg volt, nem győzte itatni az állatokat Jankó. Folyamatosan ellenőrizte őket, nehogy valamelyiknek valami baja történjen. A délelőtt békésen és viszonylag gyorsan eltelt. Kora délután azonban látja ám a fiú, hogy néhány állat idegesen ugrál, nem tudta mi történt, közelebb ment hozzájuk. Hát akkor vette észre, hogy darazsak támadtak az állatokra. „Már csak ez hiányzott!” – gondolta magában a fiú. De ekkor eszébe jutott mit mondott az idős asszony:
„Itt van ez a kis üveg, tele van ezüst porral. Szerencsét fog hozni, ha bajba kerülsz, csak szórd a levegőbe, meglátod jóra fordul minden.” Nem is tétovázott Jankó, előkapta az üveget és tartalmát a levegőbe hintette. Ekkor a megvadult darazsak hirtelen megszelídültek és egy lágy szellővel tova repültek. Jankó csak ámult és nem hitt a szemének. Nagyon boldog volt, hogy megmentette az állatokat a darázscsípéstől. A lovak pedig hálás tekintettel néztek Jankóra. A király a harmadik nap végén így szólt:
– Derék legény vagy Jankó, kiálltad a próbát. Nem tudom, hogy csináltad, de nagyon ügyesen végezted a dolgod lovaddal együtt, ezért bőségesen megjutalmazlak.
– Köszönöm, hogy munkát adott és bízott bennem. – válaszolt Jankó.
Másnap a fiú visszaindult Édesanyjához és testvéreihez egy nagy szekér vagyonnal. Útközben az idős néni mondatán gondolkodott: „Jó tett helyébe jót várj!” Jankó nagyon szerencsésnek érezte magát, mert végig önzetlenül és jó szívvel segített másokon, aminek meg lett az eredménye. Gazdagon térhetett haza családjához, de a legnagyobb kincset mégis a jó szíve és példás neveltetése jelentette számára, amit Édesanyjától kapott ajándékba.
